„Vicces, hogy ennyire távolra eljöttek.”, dörmögte Diego, és kihallottam az élt a hangjából.
„Inkább ijesztő.”, motyogtam.
Megszorította a kezemet. „Csigavér. A nindzsa klub minden helyzetet megold.”
„Kitaláltad már a titkos kézfogást?”
„Rajta vagyok!”, biztosított.
Valami elkezdett bosszantani. Olyan volt, mintha valami vakfoltot éreztem volna – tudtam, hogy van itt valami, amit nem látok, de nem tudtam megfogalmazni, mi az. Valami nyilvánvaló…
És aztán a megszokott környékünktől hat mérföldre nyugatra megtaláltuk a házat. Képtelenség lett volna eltéveszteni a zajokat. A basszus dübörgése, a videójáték zenéje, a zűrzavar. Mind a mi csapatunkra utaltak.
Kihúztam a kezemet Diegoéból, ő pedig rám nézett.
„Hé, én még csak nem is ismerlek”, mondtam viccelődő hangon. „Nem is beszélgettem veled, mivel lenn ültünk egész nap a vízzel teli barlangban. Tőlem aztán nindzsa is lehetsz vagy vámpír, bánom is én.”
Elmosolyodott. „Ugyanez vonatkozik rád is, idegen.” Aztán halkan és gyorsan hozzátette: „Csak tégy ugyanúgy mindent, mint tegnap. Holnap éjszaka majd megint együtt megyünk. Ha egy kicsit odafigyelünk, talán jobban rájövünk, mi folyik itt.”
„Jó tervnek tűnik. Senkinek egy szót se!”
Lehajtotta a fejét, és megcsókolt – csak egy puszi volt, de épp az ajkaimra. Hatására mintha áramütés érte volna az egész testemet. „Na, akkor csináljuk!”, mondta, majd elindult lefelé a hegyoldalban az érdes hang irányába, anélkül, hogy visszanézett volna. Máris szerepet játszott. Kissé kábultan követtem őt néhányszáz méterre lemaradva, észben tartva, hogy megtartsam kettőnk között azt a távolságot, amit bárki más esetében is megtartanék.
A ház egy nagy, hosszú rönkfa ház volt, elrejtve egy völgyben a fenyők között és semmi nem utalt rá, hogy több mérföldnyi körzetben szomszédaink lennének. Minden ablak fekete volt, mintha a hely lakatlan lenne, de az egész tartószerkezet remegett a pincéből hallatszódó kemény rock zenétől.
Diego ment be először, én pedig megpróbáltam mögébújni, mintha Kevin vagy Raoul lenne. Tétován, területemet védve. Megtalálta a lépcsőt, és magabiztos léptekkel lesietett rajta.
„Megpróbáltatok megszabadulni tőlem, lúzerek?”, kérdezte.
„Jé, Diego él!”, hallottam Kevin válaszát, nem éppen lelkesedve.
„Nem neked köszönhetem!”, válaszolta Diego, amikor én is besurrantam a sötét pincébe. Az egyetlen fényforrást a különféle TV-képernyők biztosították, de azokból bőven több volt, mint amire szükségünk lett volna. Visszasiettem Fredhez, aki egy egész kanapét kibérelt magának, ennek örültem, mert így volt okom idegesnek látszódni, hisz nem volt hova elbújnom. Nagy nehezen legyűrtem a rámtörő undort, és összegömbölyödtem megszokott helyemen, a kanapé mögött. Amint lefeküdtem, Fred visszataszító ereje csökkenni látszott. Vagy talán csak kezdtem megszokni.
A pincének több, mint fele üres volt, mivel éjszaka közepén jártunk. Akik benn maradtak, mindannyiuknak ugyanolyan szeme volt, mint nekem – ragyogó piros a nemrégiben történt táplálkozástól.
„Eltartott egy ideig, amíg feltakarítottam utánatok azt az undorító szemetet!”, mondta Diego Kevinnek. „Már majdnem hajnal volt, amikorra megtaláltam, ami maradt a házból. Egész nap egy vízzel teli üregben kellett üldögélnem.”
„Menj Rileyhoz árulkodni.”
„Úgy látom, a kiscsaj is veled volt!”, szólt egy új hang, és megborzongtam, mert Raoul volt az. Megkönnyebbültem egy kicsit, hogy nem tudja a nevemet, de sokkal inkább megrémültem, hogy egyáltalán észrevett.
„Igen, követett engem.” Nem láttam Diegot, de tudtam, megrántja a vállát.
„Nem te vagy a hős megmentő?”, kérdezte Raoul gúnyosan.
„Nem kapunk pluszpontot a bunkóságért.”
Azt kívántam, bárcsak Diego ne kötött volna bele Raoulba. Abban reménykedtem, hogy Riley hamarosan visszaér. Csak Riley tudta megfékezni Raoult, még ha csak egy egészen kicsit is. De Riley valószínűleg utcagyerekeket kajtat, hogy odavigye a nőnek. Vagy valami mást csinál, amit ilyenkor szokott.
„Érdekes a hozzáállásod, Diego. Azt hiszed, Riley annyira kedvel téged, hogy bánná, ha megölnélek. Szerintem tévedsz. Bár, ami azt illeti, mostanra már úgyis azt hiszi, meghaltál.”
Hallottam, amint a többiek megmozdulnak. Néhányan vélhetőleg Raoul mögé sorakoztak fel, a többiek pedig csak félreálltak az útból. Én a rejtekhelyemen tétováztam, tudván, hogy nem engedem, hogy Diego egyedül küzdjön meg velük, de aggódtam, hogy akkor kiderül, hogy nem igaz a fedősztorink, már ha ez egyáltalán még meg nem történt. Bíztam benne, hogy Diego azért maradt eddig életben, mert ismer néhány rafinált harci fogást. Ebben a témában nem igazán tudtam volna kisegíteni. Raoul bandájából hárman voltak itt, és még néhányan segíthetnek neki, ha a megfelelő oldalára kerülnek. Vajon Riley hazaér, mielőtt elégethetnének minket?
Diego hangja nyugodt volt, mikor válaszolt. „Te tényleg félsz kiállni ellenem egyedül? Jellemző.”
Raoul felhorkant. „Számít ez valahol egyáltalán? Úgy értem, egy filmben talán. De miért kellene nekem egyedül kiállni ellened? Nem legyőzni akarlak, hanem azt, hogy véged legyen.”
Guggolásba helyezkedtem, ugrásra készen.
Raoul csak beszélt és beszélt. Nagyon szerette hallani a saját hangját.
„De nincs szükség mindenkire, hogy elbánjunk veled. Ez a kettő a te szerencsétlen túlélésed másik bizonyítékát fogja eltüntetni. A kis hogyishívjákot.”
Jeges borzongás futott végig rajtam, teljesen megdermedtem. Megpróbáltam lerázni ezt magamról, hogy ha harcolnom kell, a lehető legjobb formámat tudjam hozni. Nem mintha nagy lett volna a különbség.
És ekkor valami más, valami teljesen váratlan kerített hatalmába – az ellenszenvnek egy olyan ellenállhatatlan hulláma, hogy nem bírtam guggolásban maradni. A földre roskadtam, és zihálni kezdtem az iszonytól.
Nem én voltam az egyetlen, akire ez hatással volt. Undort kifejező felhorkanások és öklendezés hallatszott a pince minden sarkából. Néhányan a helyiség széléhez hátráltak, ahol láthattam őket. A falhoz húzódtak, nyújtogatták a nyakukat, mintha el tudnának menekülni ez elől a hátborzongató érzés elől. Közöttük olyan is volt, aki Raoul bandájának a tagja.
Hallottam Raoul jellegzetes dörmögését, majd azt, ahogy ez elhalkul, amint elindul felfelé a lépcsőn. Nem ő volt az egyetlen, aki meghátrált. A vámpíroknak körülbelül a fele elmenekült.
Nekem nem volt meg ez a választási lehetőségem. Alig tudtam megmozdulni. És akkor rájöttem, hogy ez egész biztos azért volt, mert olyan közel voltam Bolond Fredhez. Ő volt az, aki okozta ezt az egészet. És akármilyen szörnyen is éreztem magam, még így is rájöttem, hogy ezzel valószínűleg megmentette az életemet.
Vajon miért?
Az undor érzete lassan csökkenni kezdett. Amint tudtam, a kanapé szélére csúsztam és az utóhatástól szenvedtem. Raoul teljes bandája elment, de Diego még ott volt, a nagy helyiség túlsó végében a TV-nél. Azok a vámpírok, akik itt maradtak, lassan megnyugodtak, bár úgy tűnt, mindannyian remegtek egy kicsit. Legtöbbjük óvatos pillantást vetett Fred felé. Én magam is a tarkója irányába leskelődtem, bár nem láttam semmit. Gyorsan elfordultam. Amikor ugyanis visszanéztem Fredre, valamennyire újra felerősödött az émelygésem.
„Higgadjatok le!”
A mély hang Fredtől származott. Soha nem hallottam beszélni korábban. Mindenki odanézett, majd azonnal el is fordult, amint az ellenszenv visszatért.
Szóval Fred csupán csendre és békére vágyott. Akárhogyan is, de ez nagy szerencse. Emiatt maradtam életben. Legnagyobb valószínűség szerint Raoul néhány másik idiótával foglalja le magát és majd valaki olyanon vezeti le a mérgét, aki közel van hozzá. Riley pedig mindig visszajön az éjszaka multával. Megtudja, hogy Diego a vízzel teli üregben töltötte a napját, nem pedig odakint, ahol elégette volna a napfény, és Raoulnak nem lesz ürügye, hogy megtámadhassa őt vagy engem.
Legalábbis, ez a jobbik eset. Időközben pedig Diego és én talán előrukkolhatnánk néhány ötlettel, hogy hogyan kerülhetnénk el Raoult.
Ismét átsuhant rajtam az érzés, hogy valami nyilvánvaló dolgot nem veszek észre. Mielőtt rájöhettem volna mi is az, félbeszakították a gondolataimat.
„Sajnálom.”
A mély, majdnem zajtalan dörmögés csakis Fredtől hangozhatott. Úgy tűnt, én vagyok az egyetlen, aki elég közel van hozzá, hogy tényleg meghallja. Hozzám beszélt volna?
Ismét ránéztem, és nem éreztem semmit. Nem láttam az arcát – még mindig háttal volt felém. Sűrű, hullámos, szőke haja volt. Soha nem figyeltem meg korábban, hiszen máskor az árnyékában rejtőzködve ültem. Riley nem viccelt, amikor azt mondta, hogy Frednek különös képességei vannak. Otromba, mégis igazán különleges. Tudja vajon Riley, hogy Frednek ilyen… hatalmas ereje van? Egy egész teremnyi vámpírt leterített egy pillanat alatt.
Bár nem láttam az arcát, az az érzésem volt, mintha Fred válaszra várna.
„Ööö, nincs miért bocsánatot kérned”, szinte hangtalanul lélegeztem, „Köszönöm!”
Fred vállat vont.
Aztán rájöttem, hogy nem tudok ránézni többé.
Az idő a szokásosnál is lassabban telt, míg azt vártam, hogy Raoul visszajöjjön. Időről időre megpróbáltam ismét ránézni Fredre – hogy lássam, amint leomlik a fal, amit maga hozott létre a maga védelmére – de mindannyiszor csak az undort éreztem. Ha nagyon erősen próbálkoztam, émelyegni kezdtem.
Az, hogy Freden gondolkodtam, legalább elvonta a figyelmemet Diegoról. Próbáltam úgy tenni, mintha nem érdekelne, merre van a teremben. Nem néztem rá, de a légvételének hangjára összpontosítottam, – határozott ritmusára – hogy figyelemmel kísérhessem. A terem átellenes oldalában ült és egy laptopon a CD-jét hallgatta. Vagy csak úgy csinált, mintha hallgatná, ahogy én is úgy csináltam, mintha olvasnám a könyveket, amelyek a vállamon lévő nyirkos hátizsákban voltak. A megszokott tempóban lapozgattam az oldalakat, de semmi nem jutott el a tudatomig. Raoult vártam.