A többiek illatát követve vágtáztam, keresztülszelve a földeket gyorsabban, mint valaha. Szerencsémre meg kellett állniuk valamiért – nyilván azért, hogy Riley leordítsa őket – mivel sokkal hamarabb utolértem őket, mint kellett volna. Vagy talán Rileynak újra eszébe jutott Fred, és megállt, hogy megnézze, ott vagyunk-e. Egyenletes tempóban futottak, mikor beértem őket, félig-meddig fegyelmezetten, mint múlt éjjel. Megpróbáltam elvegyülni a csoportban anélkül, hogy felhívnám magamra a figyelmet, de láttam, hogy Riley egyszer hátrafordult, hogy ellenőrizze azokat, akik hátul futottak. A szeme megállapodott rajtam, aztán elkezdett gyorsabban futni. Azt feltételezte volna, hogy Fred is velem van? Riley soha többé nem fogja látni Fredet.
Nem egészen öt perccel később minden megváltozott.
Raoul megérezte az illatot. Egy vad morgással el is tűnt. Riley úgy felcsigázott minket erre, hogy elegendő volt egy aprócska szikra a robbanáshoz. Raoul után a többiek is megérezték az illatot, és mindenki megőrült. Az, hogy Riley ennyire kihangsúlyozta, hogy egy ember is lesz köztük, teljesen elhomályosította a többi parancsát. Vadászok voltunk pusztán, nem pedig egy hadsereg. Nem alkottunk csapategységet. Csak a vérért folyt a harc.
Még én sem tudtam teljesen ellenállni az illatnak, pedig én tisztában voltam azzal, hogy mennyi minden hazugság volt. Mivel a tömeg végén futottam én is, nekem is kereszteznem kellett az illatot. Friss. Erős. A lány nemrég járt erre, és nagyon édes lehetett a vére. El voltam telve a vértől, amit múlt éjjel megittam, de ez nem jelentett problémát. Szomjas voltam. Égett a torkom.
Futottam a többiek után, és igyekeztem tiszta fejjel gondolkodni. Az egyetlen dolog, amit tehettem, mindösszesen annyi volt, hogy visszafogom magam egy kicsit, hogy a többiek mögött maradok. A hozzám legközelebb álló személy … Riley volt. Vajon ő is … visszafogja magát?
Ordítozva osztogatta a parancsokat, főként ugyanazokat ismételgetve. „Kristie! Oldalról menj! Mozogj! Tépd szét! Kristie, Jen! Hagyjátok abba!” Az egész két-irányú, lesből támadásról szóló terve a szemünk láttára hullott darabjaira.
Riley felgyorsított, hogy a csoport nagyobbik részéhez csatlakozzon, majd megragadta Sara vállát. A lány megütötte, mikor Riley balra lökte őt. „Oldalról menj! Riley elkapta a szőke gyereket, akinek a nevét sose tudtam, aztán nekilökte Sarának, aki láthatóan nem örült ennek. Kristieben végre elég hosszan alábbhagyott a vadászatra való összpontosítás annyira, hogy rájöjjön, terv szerint merre kellene mozognia. Még egyszer hevesen Raoul után nézett, aztán elkezdett üvöltözni a csapatának.
„Erre! Gyorsabban! Lecsapunk rájuk oldalról, és mi kaparintjuk meg előbb a lányt! Gyerünk már!”
„Én előre megyek Raoullal!”, kiáltotta Riley Kristinek, miközben elfordult.
Én tétováztam, bár még mindig előre futottam. Nem akartam semmiféle frontvonal része lenni, de Kristie csapatának tagjai már egymásra támadtak. Sara a szőke gyerek fejét rángatta. Amikor hallottam azt a hangot, amint Sara letépte a srác fejét, meghoztam a döntést. Riley után szaladtam, kíváncsi voltam, vajon Sara leáll-e egy pillanatra, hogy el is égesse a srácot, aki Pókembert szeretett játszani.
Eléggé felzárkóztam ahhoz, hogy lássam, amint Riley az élen halad, és kis távolságot tartva követtem őt, amíg utol nem érte Raoul csapatát. Az illat megnehezítette, hogy azokra a dolgokra gondoljak, amelyek igazán lényegesek.
„Raoul!”, üvöltötte Riley.
Raoul felmordult, de nem fordult vissza. Az édes illat teljességgel megőrjítette.
„Segítenem kell Kristienek. Ott találkozunk. Koncentrálj!”
Hirtelen megálltam, megdermedtem a bizonytalanságtól.
Raoul folytatta útját, nem reagált semmit Riley szavaira. Riley kocogásra lassított, majd sétálni kezdett. Meg kellett volna mozdulnom, de Riley valószínűleg meghallotta, hogy megpróbálok elrejtőzni. Mosollyal az arcán felém fordult és rám nézett.
„Bree. Arra gondoltam, lehetnél Kristie-ékkel.”
Nem válaszoltam.
„Úgy hallottam, valaki megsérült. Kristienek nagyobb szüksége van a segítségre, mint Raoulnak.”, magyarázta gyorsan.
„Itt… hagysz minket?”
Riley arca megváltozott. Szinte látni lehetett az arcán, amint taktikát vált. Szemei kikerekedtek, hirtelen nyugtalanná vált.
„Aggódom, Bree. Amint mondtam neked, úgy volt, hogy a nő találkozik majd velünk, hogy segítsen nekünk, de nem kereszteztük az útját. Valami nincs rendben. Meg kell őt találnom.”
„De semmiképp sem fogsz rátalálni, mielőtt Raoul odaérne a sárgaszeműekhez!”, mutattam rá.
„Rá kell jönnöm, mi folyik itt.” Hangja őszintén elkeseredettnek tűnt. „Szükségem van rá. Ezt nem egyedül kellene végigcsinálnom.”
„De a többiek…”
„Bree! Meg kell találnom őt! Most! És ti elegen vagytok, hogy legyőzzétek a sárgaszeműeket. Visszajövök, amint tudok.”
Úgy tűnt, komolyan gondolja. Haboztam, visszanéztem az útra, amelyen jöttünk. Fred mostanra egész biztos félúton van Vancouverbe. Riley még csak rá sem kérdezett, hogy hol van. Talán Fred képessége még mindig működött.
„Diego ott van lenn, Bree!”, mondta sürgetően. „Ő is benne lesz az első támadásban. Nem érezted az illatát ott visszább? Nem voltál elég közel hozzá?”
Megráztam a fejem, teljesen össze voltam zavarodva. „Diego ott volt?”
„Most már Raoullal van. Ha sietsz, még segíthetsz neki, hogy élve megússza.”
Egy hosszú másodpercig néztük egymást, majd elnéztem délre, amerre Raoul ment.
„Jó kislány!”, mondta Riley. „Nekem meg kell találnom a nőt, és együtt visszamegyünk, hogy segítsünk nektek feltakarítani. Ti srácok, meg tudjátok oldani ezt. Még az is előfordulhat, hogy véget is ér az egész, mire odaérsz.”
Elindult az eredeti útvonalunkra merőleges irányban. Összeszorítottam a fogaimat, látván, milyen biztosnak tűnt abban, merre kell mennie. A végsőkig hazudik.
De úgy tűnt, nekem nincs választási lehetőségem. Ismét teljes erőből rohanni kezdtem dél felé. Meg kell találnom Diegot. Ha kell, akár erővel cipelem el onnan. Csatlakozhatnánk Fredhez. Vagy leléphetnénk kettesben. Sietnünk kellene. Elmondanám Diegonak, miket hazudott össze Riley. Maga is láthatná, hogy Rileynak nem áll szándékában, hogy segítségünkre legyen a harcban, amit ő kezdeményezett. Többé már nem volt rá okunk, hogy segítsünk neki.
Megéreztem az emberlány illatát, aztán Raoulét is. De Diegoét nem éreztem. Túl gyorsan mennék? Vagy a lány illata uralkodott el rajtam ennyire? Gondolataim egyik részét ez a vadászat uralta, amelyről tudtam, nem lehet jó vége – biztos, hogy megtaláljuk a lányt, de utána készek leszünk rá, hogy harcoljunk, ha ez megtörténik? Nem. Széttépnénk egymást, hogy megszerezzük a lányt.
Ekkor azonban meghallottam morgásokat, sikítozásokat, azt a jellegzetes fémesen csikorgó hangot előről, és tudtam, megkezdődött a harc, és tudtam, elkéstem azzal, hogy időben megtaláljam Diegot. Még gyorsabban futottam. Talán az életét még megmenthetem.
Megéreztem a füstöt – az égett vámpíroknak azt az édeskés, zsíros szagát – a szél visszafújta hozzám. A testrészek letépésével járó csikorgó hang egyre hangosabbá vált. Talán már vége is az egésznek. Vajon ott találom a mi csapatunkat győzedelmeskedve és Diegot, aki rám vár?
Átrobogtam a vastag füstoszlop szélén és kinn találtam magam az erdőből egy nagy füves tisztáson. Átugrottam egy kövön és épp csak felfogtam, hogy ami mellett egy pillanattal ezelőtt elfutottam, egy fej nélküli test volt.
Szememmel végigpásztáztam a mezőt. Vámpírdarabok voltak szerteszét és egy hatalmas máglya bíbor füstje szállt a napos égbolt felé. Amint kiértem a gomolygó füstből, káprázatosan fénylő testeket láttam előreszökkenni és birkózni, miközben folyamatosan hallottam a csikorgó hangot, amint letéptek egy-egy testrészét a vámpíroknak.
Egyetlen dolgot kerestem: Diego göndör, fekete haját. De senki haja nem volt olyan sötét. Volt ott egy hatalmas vámpír, akinek olyan barna haja volt, hogy az már majdnem fekete, de ő túl nagydarab volt, és amint megfigyeltem, éppen Kevin fejét tépte le és dobta be a tűzbe, mielőtt valaki háta mögé ugrott volna. Talán Jen volt az? Egy másiknak egyenes fekete haja volt, de ő pedig túl kicsi volt, ahhoz, hogy Diego legyen. Mellesleg pedig olyan gyorsan mozgott, hogy azt sem tudtam megállapítani, hogy férfi vagy nő.
Gyorsan ismét körbe néztem, és rettentően védtelennek éreztem magam. Megnéztem az arcokat. Közel sem volt itt mindenki, még akkor sem, ha azokat is beleszámoltam, akik a földön feküdtek. Senkit nem láttam Kristie csapatából. Már nagyon sok vámpírt el kellett, hogy égessenek. Azon vámpírok legtöbbje pedig, akik még életben voltak, ismeretlen volt. Egy szőke vámpír rám nézett, elkapta a pillantásomat, szeme arany színben ragyogott a napfényben.
Vesztettünk. Csúnyán.
Elkezdtem hátrálni a fák felé, de nem mozogtam elég gyorsan, mert még mindig Diegot kerestem. Nem volt itt. Még csak nem is utalt rá semmi, hogy valaha is itt járt volna. Nem éreztem az illatát, pedig meg tudtam különböztetni itt Raoul bandájának legtöbb tagjáét és a sok idegenét is. Rákényszerítettem magam, hogy megnézzem a darabokat is. Egyik sem Diegoé volt. Még az ujját is felismertem volna.
Megfordultam, és elkezdtem igazán futni a fák felé, és hirtelen biztos lettem abban, hogy a Diego jelenlétéről szóló kijelentés nem volt más, mint Riley újabb hazugsága.
És ha Diego nem járt itt, akkor már meghalt. Ezt olyan könnyedén elfogadtam, hogy azt gondoltam, egész biztos sejtettem az igazságot egy ideje. Attól a pillanattól kezdve, amikor Diego nem jelent meg Riley mögött a pinceajtóban. Már akkor meghalt.
Néhány lépésnyire benn voltam a fák között, amikor valami egy ágyúgolyó erejével hátulról belém csapódott és a földre taszított. Egy kéz az állam alá nyúlt.
„Kérem!”, zokogtam. És úgy értettem: Kérem, gyorsan öljön meg!
A kar tétovázott. Nem támadtam vissza, bár ösztöneim arra sarkalltak, hogy harapjak, karmoljak és tépjem szét darabokra az ellenséget. Józanabbik felem tudta, hogy nem mennék vele semmire. Riley hazudott ezekkel a gyenge, idősebb vámpírokkal kapcsolatban is, és soha nem is volt esélyünk ellenük. De még ha lett is volna módom legyőzni ezt az egyet, nem voltam képes megmozdulni. Diego meghalt, és ez az egyértelmű tény leblokkolt annyira, hogy ne legyek képes harcolni.