3

A szőke gyerek nem osztozott a problémáimban. Lelépett a fal tetejéről és könnyedén földet ért mögöttem. Hallottam, amint Kevin és ő egymásra morognak, aztán valami nedvesen szakadó hangot, amint a nő sikítozása abbamaradt. Valószínűleg azt, hogy széjjeltépték.
Próbáltam nem gondolni rá. De éreztem a meleget és hallottam a zubogást a hátam mögött, és ettől iszonyúan elkezdett égni a torkom, annak ellenére, hogy nem lélegeztem.
„Én itt vagyok, kinn”, hallottam Diego dörmögését.
Leugrott egy hasadékba a sötét épületek között, én pedig mentem közvetlenül a nyomában. Ha nem megyek el innen nagyon gyorsan, összetűzésbe kerülnék Raoul embereivel egy olyan test fölött, amelyben már egyébként sem maradhatott sok vér mostanra. Aztán majd én lehetek az, aki nem kerül haza.
Óóó, mennyire ég a torkom! Összeszorítottam a fogaimat, hogy fel ne sikítsak fájdalmamban.
Diego átvágott egy szeméttel szegélyezett sikátoron, majd – amikor elért a zsákutca végéhez – felszökkent a falra. Bedugtam az ujjaimat a téglák közötti résekbe, felhúztam magamat, és utána eredtem.
Diego elindult a tetőn, könnyedén átugrálva a többi tetőkre a fények felé, egyre jobban eltávolodva a hangoktól. A közelében maradtam. Fiatalabb voltam, mint ő, és így erősebb – jó volt, hogy mi fiatalabbak voltunk az erősebbek, másként nem éltük volna túl az első hetet Rileynál. Könnyedén megelőzhettem volna, de látni akartam, merre megy, és nem akartam, hogy a hátam mögött legyen.
Diego nem állt meg mérföldeken keresztül; már majdnem az ipari negyednél voltunk. Hallottam, amint a bajsza alatt motyog.
„Idióták! Mintha Rileynak nem lenne rá jó oka, hogy ezt írja elő. Önfenntartás, például. Nincs bennük egy cseppnyi józan ész, hogy felfogják?”
„Hé” – szóltam, „Nem akarunk vadászni a közeljövőben? Lángol a torkom!”
Diego egy széles gyárépület tetejére érkezett, és körbefordult. Hátraugrottam néhány méternyit önvédelemből, de nem mozdult felém támadóan.
„De”, mondta, „csak el akartam jönni azoknak az elmebetegeknek a közeléből”.
Egészen barátságosan mosolygott, így ránéztem.
Ez a Diego fickó nem olyan, mint a többiek. Ő olyan… megfontolt volt, azt hiszem, ez rá a megfelelő szó. Olyan normális. Jó, most nem, de korábban. Szemei sötétebb vörösek voltak, mint az enyéim. Itt lehetett már egy ideje, amint hallottam.
Az alattunk lévő utcából Seattle prolinegyedének éjszakai zajai hallatszódtak. Jópár autó, erősen dübörgő zene, néhány gyors, ideges léptekkel haladó ember, pár részeg tróger énekelt hamisan a távolban.
„Te vagy Bree, igaz?”, kérdezte Diego. „Egyike az újaknak”.
Nem szerettem ezt. Újak. „Igen, Bree vagyok. De nem a legutolsó csoporttal jöttem. Már majdnem három hónapos vagyok.”
„Nagyon ügyes vagy egy három hónaposhoz képest.”, mondta. „Nem sokan tudták volna otthagyni egy az előzőhöz hasonló baleset színhelyét.” Úgy mondta, mintha bóknak szánta volna, mintha valóban le lett volna nyűgözve.
„Nem akartam balhéba keveredni Raoul embereivel.”
Bólintott. „Igazad van, húgom. Az ő fajtájuk csak rosszat jelent”
Fura. Diego fura volt. Úgy beszélt, mintha régóta beszélőviszonyban lettünk volna. Semmi rosszindulat, semmi gyanakvás. Mintha nem gondolkodott volna azon, milyen könnyű vagy nehéz lenne engem megölnie azonnal. Csupán beszélgetett velem.
„Mióta vagy Rileynál?”, kérdeztem kíváncsian.
„Most kezdem a 11. hónapot.”
„De jó! Akkor régebben, mint Raoul.”
Diego megforgatta a szemét, és kiköpte a mérgét az épület szélén túlra. „Igen, emlékszem, amikor Riley idehozta azt a szemetet! Azóta egyre rosszabbul mennek a dolgok.”
Csendben maradtam egy pillanatra, azon tűnődtem, vajon mindenkiről azt gondolja-e, hogy szemét, aki fiatalabb nála. Nem mintha érdekelt volna. Nem érdekelt már többé, ki mit gondolt. Nem kellett, hogy érdekeljen. Ahogy Riley mondta, olyan vagyok, mint egy isten. Erősebb, gyorsabb, jobb. Senki más nem számított.
Aztán Diego füttyentett egyet, míg levegőt vett.
„Oda megyünk. Csak egy kis leleményességen és türelmen múlik” Aztán lefelé mutatott az út túloldalára.