9

Diego elmosolyodott. „Jobb, mint Bolond Fred háta mögött.”
„Ez nem vitás. Ööö. Köszönöm”
„Szívesen”
Csak néztük egymást a sötétben egy ideig. Az arca sima volt és nyugodt. Bárki mással, Kevinnel vagy Kristivel vagy bárkivel a többiek közül mindez ijesztő lett volna – a szűk tér, a kényszerű közelség. Az, hogy minden oldalról az ő illatát éreztem. Hogy ez akármelyik másodpercben gyors és fájdalmas halált jelenthetett volna. De Diego nyugodt volt. Ahogy senki más nem.
„Mennyi idős vagy?”, kérdezte hirtelen.
„Három hónapos. Már mondtam.”
„Nem úgy értettem. Hány éves voltál? Lehet, hogy így kellett volna kérdeznem.”
Elhúzódtam, kellemetlen volt, amikor rájöttem, emberi dolgokról beszél. Senki nem akart beszélni róla. Senki nem akart erre gondolni. De azt sem akartam, hogy véget érjen a beszélgetés. Az, hogy beszélgethettem végre, újdonság volt, és valami más. Haboztam, ő pedig kíváncsi tekintettel várt.
„Én, ööö, azt hiszem, 15 éves lehettem. Majdnem 16. Nem emlékszem már, melyik nap volt… elmúlt-e már a születésnapom?” Megpróbáltam visszaemlékezni rá, de az elmúlt szomjas hetek során az emlékek homályba merültek, és különös módon megfájdult a fejem, amikor megpróbáltam tisztába tenni a dolgokat. Megráztam a fejem, hagyjuk. „És mi a helyzet veled?”
„Én épp elmúltam 18.”, mondta Diego. „Olyan közel volt…”
„Mi volt közel?”
„A szabadság”, mondta, de nem folytatta. Egy pillanatra kínos csend lett, aztán témát váltott.
„Te igazán jól csinálod, mióta itt vagy.”, mondta, és szemeivel végigpásztázta összefont karjaimat, keresztbetett lábaimat. „Életben maradtál – elkerülted, hogy rossz szemmel nézzenek rád, nem sérültél meg.”
Megrántottam a vállam, aztán felhúztam az ingem bal ujját, hogy láthassa a vékony cakkos vonalat, amely körbefutott a karomon.
„Egyszer letépték.”, vallottam be. „Visszaraktuk, mielőtt Jen elégette volna. Riley mutatta meg, hogyan kell visszarakni.”
Diego kényszeredetten elmosolyodott, aztán egy ujjal megérintette a jobb térdét. Sötét farmere fedte a sebet, amelyre minden bizonnyal utalt. „Ilyesmi mindenkivel megtörténik.”
„Jaj”, mondtam.
Bólintott. „Komolyan. De épp azt mondtam az előbb, milyen életrevaló vámpír vagy.”
„Most azt várod, hogy megköszönjem?”
„Csak hangosan gondolkodtam, próbálom megérteni a dolgokat.”
„Milyen dolgokat?”
Összeráncolta kicsit a szemöldökét. „Hogy mi történik igazából. Hogy Riley mire készül. Hogy miért hozza oda a legkülönfélébb srácokat a nőnek. Hogy miért tűnik úgy, mintha Rileyt nem érdekelné, hogy valaki olyan, mint te, vagy olyan, mint az az idióta Kevin.”
Úgy hangzott, mintha ő se tartaná többre Rileyt, mint én.
„Hogy érted, hogy valaki olyan, mint én?”
Rileynak az olyanokat kellene keresnie, mint te – értelmeseket – nem pedig azokat a huligánokat, akiket Raoul hoz folyton. Fogadok, nem voltál valami narkós csavargó akkor sem, amikor még ember voltál.”
Nehezen szakadtam el az utolsó(előtti) szótól. Diego a válaszra várt, mintha semmi szokatlant nem mondott volna. Mély levegőt vettem, és visszagondoltam rá.
„Elég közel voltam hozzá.”, vallottam be pár másodperces türelmes várakozása után. „Még nem, de pár héten belül…” Megrántottam a vállam. „Tudod, nem emlékszem sok mindenre, de arra igen, hogy semmi hatalmasabb nem volt annál az igazi, színtiszta éhségnél. Azóta kiderült, a szomjúság rosszabb.”
Nevetett. „Na, dalolj, húgom.”
„Mi a helyzet veled? Te nem voltál vad, problémás kamasz, mint mi, többiek?”
„Ó, dehogynem, problémás voltam én is, persze.” Elhallgatott.
De én csak ültem a közelében, és válaszokat vártam az oda nem illő kérdésekre is. Csak néztem őt.
Felsóhajtott. Leheletének jó illata volt. Mindannyiunk lélegzete édes volt, de Diegoéban volt valami extra – valami fűszer, mint például fahéj vagy szegfűszeg.
„Megpróbáltam távol tartani magam minden baromságtól. Keményen tanultam. Főiskolára akartam menni. Kezdeni akartam magammal valamit. De volt egy srác – nem sokban különbözött Raoultól. Csatlakozz vagy meghalsz, ez volt a mottója. Egyiket sem akartam, úgyhogy távol tartottam magam a bandájától. Óvatos voltam. Életben maradtam.” Megállt, becsukta a szemeit.
Nem akartam siettetni. „És?”
„A kisöcsém nem volt ilyen óvatos.”
Épp meg akartam kérdezni, hogy az öccse csatlakozott vagy meghalt, de az arckifejezése szükségtelenné tette a kérdést. Elfordultam, nem voltam biztos benne, mit is mondhatnék. Nem igazán tudtam átélni a veszteségét, a fájdalmat, amit még mindig érzett. Én nem hagytam magam mögött semmit, ami még mindig hiányzott volna. Ez volt a különbség? Ezért ragaszkodott az emlékekhez, amelyek elől a többiek menekültek?
Még mindig nem értettem Riley hogy jön a képbe. Riley és a fájdalom sajtburgere*. Kíváncsi voltam a történetnek erre a részére, de most rosszul éreztem volna magam, ha kikényszerítem belőle a választ.
Mivel nagyon kíváncsi voltam, örültem, amikor egy perccel később folytatta.
„Valahogyan elvesztettem. Loptam egy fegyvert egy barátomtól és a keresésére indultam. Sötéten felnevetett. „Aztán nem csináltam valami jól. De megtaláltam a srácot, aki elkapta az öcsémet, mielőtt ők megtaláltak volna engem. Bandájának többi tagja sarokba szorított egy sikátorban. Aztán hirtelen ott volt Riley köztem és köztük. Emlékszem, azt gondoltam, ő a legfehérebb srác, akit valaha láttam. Még csak rájuk se nézett, mikor azok lelőtték őt. A golyók pedig elszálltak. Tudod, mit mondott, nekem? Azt kérdezte, „Akarsz új életet kezdeni, kölyök?”
„Haha!”, nevettem. „Akkor ez jobb, mint az enyém. Nekem csak annyi jutott, hogy ’Akarsz egy sajtburgert, kölyök?’”
Még mindig emlékeztem, hogyan nézett rám Riley azon az éjszakán, bár a kép egészen elmosódott, mert aztán a szemeim már mást láttak. Ő volt a legjobb pasi, akit valaha láttam, magas és szőke és minden tekintetben tökéletes. Tudtam, hogy a szemei is egész biztosan épp olyan szépek a sötét napszemüveg mögött, amit soha nem vett le. És a hangja is olyan gyengéd volt, olyan kedves. Kitaláltam, tudtam, mit akar a kajáért cserébe és azt is megadtam volna neki. Nem azért, mert olyan jól nézett ki, hanem mert két hete nem ettem mást szeméten kívül. Aztán kiderült, mégis valami egészen mást akart.
Diego nevetett a burgeres szálon. „Nagyon éhes lehettél.”
„Átkozottul, elhiheted”
„És miért voltál ennyire éhes?”
„Mert hülye voltam, és leléptem, mielőtt megszereztem volna a jogsit. Nem tudtam normális munkát szerezni és ügyetlen tolvaj voltam.”
„Mi elől menekültél?”
Tétováztam. Az emlékek kicsit tisztábbak voltak, ha koncentráltam rájuk, de nem voltam biztos abban, hogy ezt akarom-e.
„Ó, gyerünk már”, mondta rábeszélően, „Hisz én is elmondtam neked az enyémet”
„Igen, elmondtad. Jó, legyen. Apám elől menekültem. Sokszor megvert. Valószínűleg ugyanezt tette az anyámmal is, mielőtt az elhagyta. Nagyon kicsi voltam akkor – sok mindent nem értettem. Egyre rosszabb lett. Rájöttem, ha sokáig várok, holtan fogom végezni. Apám azt mondta, ha elszökök, éhen fogok halni. Ebben igaza volt – ebben az egy dologban volt csak igaza, amíg csak törődött velem. Nem gondolok rá sokat.”
Diego egyetértően bólintott. „Nehéz visszaemlékezni ezekre a dolgokra, ugye? Minden olyan sötét és homályos.”
„Olyan, mintha iszappal a szemedben próbálnál meg látni”
„Jól mondod”, dicsért meg. Rám bandzsított, mintha látni próbálna, és megdörzsölte a szemeit. Ismét együtt nevettünk. Fura.