Ez a fenyegetés tehát visszatartott minket. Voltak más rejtekhelyek is, mint például Diego barlangja, de ki más gondolt volna valami hasonlóra? Volt egy hely, ahova mehettünk, egy bázis, úgyhogy odamentünk. A tiszta fejjel való gondolkodás nem a vámpírok erőssége. Legalábbis nem a fiatal vámpíroké. Riley tudott gondolkodni. Diego is sokkal logikusabban gondolkodott, mint én. Azok a palástba öltözött vámpírok nagyon összeszedettek voltak. Megborzongtam. Tehát nem örökké irányítanak az ösztönök. Rájöttem, hogy közülünk senki nem volt idősebb Rileynál. Itt mindenki újszülött volt. A nőnek belőlünk kellett egy seregnyi a rejtélyes ellenséggel szemben. De mi lesz azután?

Volt egy olyan érzésem, hogy én abban már nem akarok részt venni. És ekkor rájöttem valami elképesztően nyilvánvalóra. Ez volt az, amit már korábban is éreztem tudat alatt, amikor Diegoval ide követtük a vámpírhordát.

Én ebben nem akarok részt venni. Én nem akarok itt maradni még egy éjszakát.

Ismét szoborrá dermedtem, amíg ezen a pompás ötleten gondolkodtam.

Mi lett volna, ha Diego és én nem tudtuk volna, hogy a csapat legnagyobb valószínűség szerint merre mehetett, megtaláltuk volna őket valaha is? Valószínűleg nem. Pedig ez egy nagy csoport, ami elég határozott illatnyomot hagyott maga után. Mi lenne, ha csak egyetlen vámpírról lenne szó, aki akár úgyis a szárazföldre léphet, például felugrik egy fára, hogy nem hagy nyomot a vízparton maga után. … Csak egy, esetleg két vámpírról, akik olyan messze úszhatnának a tengeren, ameddig csak akarnak… Akik bárhol szárazföldre léphetnének. Kanadában, Kaliforniában, Chilében, Kínában…

Soha senki nem találná meg őket. Elvesznének. Eltűnnének, mintha a föld nyelte volna el őket.

Nem kellett volna visszajönnünk azon az éjszakán. Nem lett volna szabad visszajönnünk. Miért nem jutott ez eszembe akkor?

Viszont… Diego vajon egyetértett volna ezzel? Hirtelen nem voltam olyan biztos ebben. Diego vajon Riley mellett tartott volna ki inkább, mindenek ellenére? Úgy érezte volna, hogy kötelessége Riley mellett állni? Őt régebben ismerte – engem pedig valójában csak alig egy napja. Közelebb állt Rileyhoz mint hozzám?

Homlokráncolva tűnődtem ezen.

Nos, ez ki fog derülni, amint egy percet négyszemközt maradhatunk. És akkor talán, már amennyiben a mi titkos klubunk valóban jelent valamit, nem számít, hogy a teremtőnknek mik a tervei velünk. Eltűnünk, és akkor Riley majd kénytelen lesz beérni a tizenkilenc vámpírjával, vagy gyorsan létrehoz még néhány újat. Akárhogy is legyen, nem a mi gondunk.

Alig vártam, hogy elmondjam Diegonak a tervemet. Úgy éreztem, ő is ugyanígy fogja gondolni. Bizakodtam.

Egyszerre csak azon kezdtem tűnődni, vajon mi történt valójában Shellyvel és Setve-vel, és a többiekkel, akik eltűntek. Tudtam, hogy nem égtek el a napon. Riley csak azért állította volna, hogy látta a hamvaikat, hogy minket többieket félelemben tartson és hogy úgy érezzük, tőle függünk? Hogy visszatérjünk hozzá minden hajnalban? Talán Shelly és Steve csak elszakadtak tőlünk, hogy kettesben legyenek. Raoul nélkül. Anélkül, hogy mindenféle ellenségek és seregek veszélyeztetnék az életüket.

Talán így értette Riley, hogy elvesztek a napsütés miatt? Megszöktek. Máskülönben miért örült volna, hogy Diego nem lógott el?

Bárcsak Diego és én megtettük volna. Szabadok lehetnénk, mint Shelly és Steve. Szabályok nélkül élhetnénk, és nem kellene félnünk a napfénytől sem.

Ismét elképzeltem, milyen lett volna, ha csapatunk szabadon kószálhatott volna, anélkül, hogy időre vissza kellett volna jönnünk. Láttam magam előtt, amint Diego és én nindzsák módjára mozogtunk árnyéktól árnyékig. De azt is elképzeltem, amint Raoul, Kevin és a többiek ragyogó diszkógömb-szörnyetegek módjára megjelennek egy forgalmas belvárosi utca közepén, az egymásra halmozott testeket, a sikolyokat, a helikopter zúgást, a nyájas, segítőkész zsarukat az icipici hatástalan puskagolyóikkal, a kamerákat, a pánikot, amely olyan gyorsan terjed, amilyen gyorsan ezeket képeket a földgolyó teljes egészén közzéteszik.

A vámpírok létezése nem maradhatna titokban túl sokáig. Még Raoul sem tudna elég gyorsan gyilkolni ahhoz, hogy megelőzze a hír terjedését.

A dolgok logikusan következtek egymásból, és megpróbáltam ezt a logikai láncot megérteni, mielőtt ismét összezavarodtam volna.

Először is, az emberek nem tudnak a vámpírok létezéséről. Másodszor, Riley arra ösztönzött minket, hogy észrevétlenek maradjunk, ne hívjuk fel magunkra az emberek figyelmét vagy ne világosítsuk fel őket a létezésünkről más módon sem. Harmadszor pedig, Diego és én arra a következtetésre jutottunk, hogy egész biztos, hogy az összes többi vámpír is ezt az elvet követi, máskülönben a világ tudna a létezésünkről. Negyedik, hogy kell, hogy legyen rá okuk, hogy így tegyenek, és nem hiszem, hogy az ember-rendőrök játékpuskája ösztönözné erre őket. Igen, ez egy meglehetősen fontos indok lehet, ha arra készteti a vámpírokat, hogy dohos pincékben rejtőzködjenek naphosszat. Talán ez az indok elég arra is, hogy Riley és a teremtőnk hazudjanak nekünk, és rettegésben tartsanak, mondván, elégünk a napon. Talán ezt az indokot Riley majd elmondja Diegonak és mivel ez annyira fontos, és Diego pedig felelősségteljes, megígéri, hogy megtartja a titkot, és akkor megegyeznek ebben. Meg fognak egyezni. De mi van, ha valójában az történt Shellyvel és Steve-vel, hogy rájöttek, hogy a bőrünk ragyog a napfényben, és nem elszöktek? Mi van, ha megkeresték ezzel Rileyt?
És, de gáz, most jönne a logikai következtetés következő lépése. A lánc megszakadt, én pedig ismét kétségbeestem Diego miatt.

Amíg idegeskedtem, rájöttem, hogy már jó ideje gondolkodom ezeken a dolgokon. Éreztem, hogy közeleg a hajnal. Nem egész egy óra addig. De akkor hol van már Diego? És hol van Riley?

Amint ezen merengtem, kinyílt az ajtó, és Raoul szökdelt le a lépcsőn a haverjaival nevetgélve. Lekuporodtam, és még közelebb húzódtam Fredhez. Raoul nem vett minket észre. Meglátta a szénné égett vámpír tetemet a padló közepén, és még jobban elnevette magát. Szemei ragyogó vörösek voltak.

Azokon az éjszakákon, mikor Raoul elment vadászni, soha nem jött vissza korábban, mint ahogy kellett. Addig táplálkozott, amíg csak tudott. Vagyis a hajnal már közelebb van, mint gondoltam.

Riley tehát egész biztos megkérte Diegot, hogy bizonyítsa is be, amit mondott. Ez volt az egyetlen magyarázat. Ők pedig megvárták a hajnalt. Csakhogy… ez azt jelentené, hogy Riley nem tudta az igazságot, hogy a nő neki is hazudott. Vagy tudta? Gondolataim megint összekuszálódtak.

Pár perccel később Kristie jelent meg bandájának három tagjával. Őt hidegen hagyta kupac hamu. Gyors fejszámolást végeztem, miközben még két vadász sietett be az ajtón. Húszan vagyunk. Mindenki otthon volt, kivéve Diegot és Rileyt. A nap bármelyik percben felkelhet.

A pincébe vezető lépcső tetején lévő ajtó nyikorgott, amint valaki kinyitotta. Talpra ugrottam.

Riley lépett be. Becsukta az ajtót maga mögött. Lesétált a lépcsőn.

Senki nem követte.

Mielőtt ezt feldolgozhattam volna, Riley őrült állati üvöltésben tört ki. Meglátta az elszenesedett maradványokat a padlón, szemei kidülledtek a dühtől. Mindenki csöndben, mozdulatlanul állt. Mindannyian láttuk már Rileyt kijönni a sodrából, de ez most valami más volt.

Riley körbefordult, összeroppantott egy üvöltő hangfalat, kitépte a falból, majd keresztülhajította azt a helyiségen. Jen és Kristie félreugrottak az útból amint az a szemközti falon széttört és levert egy kis vakolatot. Riley széttaposta a hifi tornyot, ezáltal a dübörgő basszus elhallgatott. Aztán odaugrott Raoulhoz, és megragadta a nyakánál fogva.

„Én még csak itt se voltam!”, sikította Raoul, félelem tükröződött a szemében, „Nem is láttam ezt korábban!” Riley félelmetes morgást hallatott, majd elhajította Raoult, akárcsak előzőleg a hangfalat. Jen és Kristie ismét elálltak az útból. Raoul teste hatalmas robajjal a falnak csapódott, hatalmas horpadást hagyva maga után.

Riley megragadta Kevint a vállánál, és egy hasonló üvöltés kíséretében letépte a jobb kezét. Kevin felordított fájdalmában, és megpróbált kiszabadulni Riley fogásából. Riley erre oldalba rúgta. Újabb sikoltás hallatszott, és Riley letépte Kevin karjának megmaradt részét is. Kettétörte a kart a könyökrésznél, majd a darabokat durván Kevin meggyötört arcába vágta, csatt, csatt, csatt, hallatszott, mintha kalapáccsal ütnék a követ.

„Mi az ördög van veletek?”, ordította nekünk Riley. „Miért vagytok ilyen idióták?” Megpróbálta megragadni a szőke Pókember-gyereket, de a srác elugrott az útjából. Fredhez túlságosan közel ért földet, majd émelyegve visszabotorkált ismét Riley közelébe.

„Van egyáltalán agyatok?”

Riley hozzávágta a Dean nevű fickót a házimozi rendszerhez, ami darabokra tört, majd megfogott egy másik lányt – Sarat – akinek letépte a bal fülét és kitépett egy maroknyi hajat a fejéről. A lány kínjában hangosan felmordult.

Hirtelen nyilvánvalóvá vált, hogy Riley nagyon veszedelmes dolgot tesz. Sokan itt voltunk közülünk. Már Raoul is visszatért, Kristievel és Jennel együtt – akik az ő ellenségei voltak általában – most védelmezően támogatták. A többiek közül jónéhányan csoportokba verődtek szerte a helyiségben.

Nem voltam benne biztos, hogy Riley tudatára ébredt annak, amit tesz, vagy ámokfutása magától ért véget. De vett egy mély levegőt. Visszadobta Saranak a fülét és a haját. A lány meghátrált előle, miközben a fülének szakadt szélét nyalogatta, hogy bevonja méreggel, hogy vissza tudja ragasztani. A hajra nem volt orvosság, meglehet Sarának lesz egy kopasz foltja.

„Hallgassatok ide!”, mondta Riley halkan, de szenvedélyesen. „Mindannyiunk élete azon múlik, hogy idefigyeltek-e arra, amit most mondok, és hogy megértitek-e. Mindannyian meg fogunk halni. Mindannyian, ti is, én is, ha nem kezdtek el úgy csinálni, mint akinek van agya, csak pár rövid nap erejéig.”

Ez nem olyan volt, mint a megszokott kiselőadások és hegyibeszédek, hogy irányítson minket. Most mindenki rá figyelt mindenek felett.

„Itt az ideje, hogy felnőjetek és felelősséget vállaljatok magatokért. Azt hiszitek, hogy ezt az életet ingyen kaptátok? Hogy a Seattleben található összes vérnek nincs ára?”

A vámpírok kis csoportjai, már úgy tűnt, nem félnek. Mindenkinek kikerekedett a szeme, néhányan zavartan pillantottak egymásra. A szemem sarkából láttam, amint Fred az irányomba fordítja a fejét, de én nem viszonoztam a pillantását. A figyelmem két dologra összpontosult: Rileyra, ha esetleg újra támadni kezdene, és az ajtóra. Az ajtóra, amely még mindig zárva volt.