10


„Azt hiszem, még senkivel nem nevettem, mióta megismertem Rileyt”, visszhangozta a gondolataimat. „Ez jó. Jó fej vagy. Nem úgy, mint a többiek. Próbáltál már egyáltalán beszélgetni valamelyikükkel?”
„Nem, nem próbáltam.”
„Nem vesztettél semmit. Ez az én véleményem. Nem lenne Riley életszínvonala kicsit magasabb, ha tisztességes vámpírokkal venné magát körül? Ha az a dolgunk, hogy megvédjük a nőt, Rileynak nem a rendesebbeket kellene keresnie?”
„Vagyis Rileynak nem minőségre van szüksége.”, érveltem, „Hanem mennyiségre.”
Diego lebiggyesztette a száját, eltűnődött. „Mint a sakkban. Nem huszárokat és futókat hoz létre.”
„Mi csak gyalogok vagyunk.”, ébredtem rá.
Ismét egymást néztük egy hosszú percen át.
„Nem tudom, mit gondoljak erről”, mondta Diego.
„Szóval mit tegyünk?”, kérdeztem, önkéntelenül is többes számot használva. Mintha már egy csapat lennénk.
Gondolkodott a kérdésemen egy pillanatig, nyugtalannak tűnt, én pedig megbántam a többes számot. De aztán azt mondta: „Mit tehetnénk, amikor azt sem tudjuk, mi történik?”
Úgy tűnt, nem bánja ezt a csapat dolgot, amitől igazán jól éreztem magam, úgy, hogy nem is emlékeztem, éreztem-e már így korábban. „Szerintem tartsuk nyitva a szemünket, vigyázzunk, és próbáljuk kitalálni, mi történik.”
Bólintott. „Vissza kell emlékeznünk mindenre, amit Riley mondott vagy tett.” Elgondolkodva megállt. „Tudod, egyszer megpróbáltam ezekről beszélni Rileyval, de nem mondott semmit. Azt mondta, foglalkozzak a fontosabb dolgokkal – mint például a szomjúság. Ezután nem is tudtam másra gondolni, természetesen. Aztán elküldött vadászni, én meg nem aggódtam tovább…”
Láttam, amint Rileyn gondolkodott, és hogy szemeinek fókuszálása megszűnt, mikor megszabadult az emlékektől, én pedig kíváncsi voltam. Diego volt életemben az első barátom, de én nem voltam az neki.
Tekintete újra megtalált engem. „Szóval mit is tudtunk meg Rileytól?”
Összpontosítottam, végigfuttattam az elmúlt három hónapot a fejemben. „Hát, tudod, nekem nem igazán sok mindent mondott. Csak a vámpír-alapismereteket.”
„Jobban oda kell figyelnünk.”
Csendben ültünk, ezen merengve. Jobbára azon gondolkodtam, milyen sok mindent nem tudok. És hogy ezelőtt miért nem aggódtam amiatt, mi mindent nem tudok. Most, hogy beszéltem Diegoval, rend lett a fejemben. Most először történt meg az elmúlt három hónap alatt, hogy nem a vér volt a leglényegesebb dolog benne.
A csend eltartott egy ideig. A fekete lyuk, amelyből mintha tölcsérrel öntötték volna a friss levegőt a barlangba, már nem volt fekete. Most sötétszürke volt és észrevétlenül egyre világosabb lett minden másodpercben. Diego észrevette, hogy idegesen nézek.
„Nyugi!”, mondta. „Egy kevés tompa fény bejut ide a napsütéses napokon. Nem fog kárt okozni benned.” Vállat vont.
Közelebb húzódtam a padlón lévő lyukhoz, ahol megjelent a víz, ahogy emelkedett a dagály.
„Komolyan, Bree. Már töltöttem el itt egy egész napot korábban is. Beszéltem Rileynak erről az üregről, és hogy legtöbbször vízzel telik meg, és azt mondta, arra jó, ha ki akarok szabadulni abból a bolondokházából. Egyébként úgy nézek ki, mintha lenne ennek valami nyoma rajtam?”
Haboztam. Azon gondolkodtam, mennyivel másabb az ő viszonya Rileyval, mint az enyém. Felhúzta a szemöldökét, válaszra várt. „Nem.”, mondtam végül. „De…”
„Nézd…”, mondta türelmetlenül. Fürgén odasietett az alagúthoz, és átdugta a kezét a peremen. „Semmi.”
Azonnal bólintottam.
„Lazíts! Akarod, hogy megmutassam, milyen magasra tudok feljutni?” Amíg beszélt, kidugta a fejét a lyukon, és elkezdett mászni.
„Ne már, Diego!” Már nem látszott. „Megnyugodtam, esküszöm.”
Nevetett – úgy hangzott, mintha jónéhány méternyire felmászott volna az alagútban. Utána akartam mászni, hogy megfogjam a lábát és visszarángassam ide, de megbénított a feszültség. Hülye lennék kockáztatni az életemet, hogy megmentsek valami tökidegent. De nem volt senki, aki ilyen közel állt volna ahhoz, hogy a barátom legyen az örökkévalóságban. Már most nehéz lenne visszamenni úgy, hogy soha ne beszéljek senkivel, egyetlen éjszaka után is.
„No estoy quemando” (Nem égek el!), kiabálta le incselkedő hangon. „Várj… ez… óóóó”
„Diego?”
Keresztülszökelltem az üregen és bedugtam a fejem a járatba. Az arca máris itt volt, centikre az enyémtől.
„Húú!”
Hátrébb léptem a közelsége miatt – csak megszokásból, rutinból.
„Vicces”, mondtam szárazon, és arrébb mentem, amíg ő visszacsúszott a barlangba.
„Lazíts már, csaj! Utánajártam, rendben? A közvetlen napfény sem okoz sérülést.”
„Szóval azt mondod, kiállhatnék egy kellemes, árnyas fa alá, és jól érezném magam?”
Tétovázott egy pillanatig, mintha azt fontolgatná, hogy elmondjon-e valamit vagy sem, aztán halkan így szólt: „Egyszer megtettem.”
Ránéztem, vártam, hogy elneveti magát. Mert ez nyilván vicc volt.
De ez nem történt meg.
„Riley azt mondta…”, kezdtem, de aztán hangom megbicsaklott.
„Igen, tudom, mit mondott Riley”, értett egyet. „Talán Riley sem tud annyit, mint amennyit el akar hitetni velünk”
„De Shelly és Steve. Doug és Adam. Az égővörös hajú srác. Mindannyian. Meghaltak, mert nem értek vissza időben. Riley látta, hogy hamu lett belőlük.”
Diego szomorúan összevonta a szemöldökeit.
„Mindenki tudja, hogy a régi idők vámpírjainak napközben a koporsóikban kellett maradniuk.”, folytattam. „Hogy ne érje őket napfény. Ez alapismeret, Diego.”
„Igazad van. Minden történet erről szól.”
„És egyébként is, mi haszna lenne abból Rileynak, hogy bezár minket egy sötét pincébe – egy nagy koporsóba – egész napra? Mi csak leromboljuk a helyet, és neki a csatározásokkal és a folyamatos zűrzavarral kell foglalkoznia. Nem mondhatod, hogy ezt élvezi.”
Valami, amit mondtam, meglepte. Egy pillanatig tátott szájjal ült, aztán bezárta.
„Mi az?”
„Alapismeret”, ismételte. „Mit csinálnak a vámpírok egész nap a koporsóikban?”
„Hát, ó, igen – állítólag alszanak, ugye? Bár meggyőződésem szerint, csak fekszenek ott unatkozva, mert mi nem tudunk… Oké, ez a része nem igaz.”
„Rendben. Bár a történetekben nem csak álomba merülnek. Teljesen eszméletlenek. Nem lehet őket felébreszteni. Az ember csak úgy odamehet, és egy karót döfhet a szívébe, gond nélkül. És itt a másik dolog – a karó. Te tényleg azt hiszed, hogy valaki keresztül tud szúrni rajtad egy fadarabot?”
Megvontam a vállam. „Igazából nem gondoltam ebbe bele. Úgy értem, nyilván nem egy közönséges fadarabról van szó. Talán a kihegyezett fának van valami… Nem is tudom. Varázsereje vagy hasonló.”
Diego felhorkant. „Hagyjuk már!”
„Hát, nem tudom. Akárhogyan is, én nem maradnék nyugton, ha néhány ember kihegyezett seprűnyelekkel szaladna felém.”