Elindult vissza a rönkfa ház felé, gyorsan mozogva. Az ágak között követtem, legtöbbjük olyan közel volt egymáshoz, hogy csak ritkán kellett a szó szoros értelmében átugrálnom egyik fáról a másikra. Lendületemet visszafogtam, reméltem, hogy a súlyom alatt úgy tűnik csak, mintha a szél fújná az ágakat. Szeles volt az éjszaka, és ez a segítségünkre lehetett. Hűvös volt egy nyári estéhez képest, de nem a hőmérséklet miatt aggódtam.
A ház előtt Diego nehézségek nélkül megérezte Riley illatát, könnyedén utánaszökellt, miközben én pár méterrel lemaradva, száz méterre északra tőle az emelkedőn feljebbről követtem. Ahol az erdő igazán sűrűbbé vált, kettétört egy fatörzset, és többé már nem vesztettem nyomát.
Így haladtunk – ő futva, én pedig, akár egy repülő mókus – körülbelül tizenöt percig, amikor megláttam, hogy Diego lelassít. Már egészen közel lehettünk. Feljebb másztam az ágak között, kerestem egy fát, ahonnan jó a kilátás. Felmásztam az egyikre, amely szomszédai fölé magasodott és szétnéztem. Kevesebb, mint fél mérföldnyire innen egy nagy hézag volt a fák közt, egy nyílt mező, amelyet rétek borítottak. A tér közepének közelében, keletre a fák felé állt valami, ami leginkább egy hatalmas csiricsáré háznak tűnt. Élénk rózsaszínre, fehérre és zöldre volt festve, nevetséges aprólékossággal kidolgozva díszes szegéllyel, és különböző díszekkel, minden elképzelhető sarokban. Egész biztosan jót nevettem volna rajta, ha egy kicsit nyugodtabb vagyok.
Riley nem volt a láthatáron, Diego viszont egyértelműen megállt lenn, szóval azt feltételeztem, utunk végére értünk. Talán ez lesz a következő ház, amelyet Riley előkészít, ha lerombolnánk a nagy rönkfa házat. Eltekintve attól, hogy ez kisebb volt, mint bármelyik ház, amelyben korábban tartózkodtunk, és úgy tűnt, nincs pincéje. És még messzebb volt Seattle-től, mint az előző.
Diego felnézett rám, én pedig jeleztem neki, hogy csatlakozzon hozzám. Bólintott, és visszament kicsit az úton. Majd ugrott egy hatalmasat – ekkor elgondolkodtam, vajon én is ilyen magasra tudnék-e ugrani, még ha fiatal is vagyok és erős – és elkapott egy ágat a legközelebbi fa közepe tájt. Ha csak valaki nem különösen szemfüles, nem vette volna észre, hogy Diego letért az útvonaláról. Még akkor sem, amikor itt ugrált a környező fák tetején, hogy megbizonyosodjon arról, hogy útvonala nem vezet közvetlenül az enyémhez.
Amikor végre úgy döntött, hogy elég biztonságos csatlakoznia hozzám, azonnal megfogta a kezemet. Csendben a giccses ház felé intettem. Mosolyra húzódott a szája sarka.
Egyszerre kezdtünk a ház keleti oldala felé lopózni, továbbra is a fák ágai közt maradva. Olyan közel mentünk, amennyire csak mertünk – néhány fát meghagytunk fedezékként a ház és miköztünk, aztán leültünk halkan és figyeltünk.
Szerencsénkre a szél csitult egy kissé, így hallhattunk valamit. Furcsa kis súrlódó, kattogó hangokat. Elsőre nem is jöttem rá, mit hallok, de Diego szája ismét mosolyra húzódott, összehúzta az ajkait és halkan küldött egy csókot az irányomba.
A vámpírok csókjának hangja más volt, mint az embereké. Nem puha, húsos, folyadékkal telt szervek egymásra találása. Csak kőajkak, semmi rugalmasság. Ezelőtt csak egyszer hallottam vámpírok közötti csókot – amikor Diego múlt éjszaka megérintette szájával az ajkamat – de soha nem jöttem volna rá a kapcsolatra. Ez nagyon távol állt attól, amire itt vártam.
Ez az újdonság mindent a összekuszált a fejemben. Azt hittem, Riley azért megy a nőhöz, hogy utasításokat kapjon vagy hogy idehozza az összeszedett srácokat, hogy az átalakítsa őket, nem tudom. De soha nem gondoltam volna, hogy valamiféle … szerelmi fészekbe botoljak itt. Hogyan csókolhatja meg Riley azt a nőt? Megborzongtam, és ránéztem Diegora.
Visszagondoltam emberi életem utolsó éjszakájára, megrándultam, amikor az égés élénk emléke eszembe jutott. Megpróbáltam felidézni az ezelőtti utolsó pillanatot a ködös emlékek közül. Először is ott volt a lassan beszivárgó félelem, amit akkor éreztem, amikor Riley bevitt a sötét házba, és amely teljesen megszüntette azt a biztonságérzetet, amely átjárt a jól kivilágított hamburgerezőben. Visszahúzódtam, megpróbáltam elsomfordálni, de ő acél-szorításával megragadta a karomat és kirángatott a kocsihoz, mintha csak egy könnyű játékbaba volnék. A rémület és hitetlenség, amikor tízméternyit ugrott az ajtóig. A rettegés, majd a fájdalom nem hagyott helyet a hitetlenségnek, amikor eltörte a karomat, amint beráncigált az ajtón a fekete házba. És aztán az a hang.
Ha erősen koncentráltam, ismét hallottam. Magas és dallamos, mint egy kislányé, csak mogorva. Mint amikor egy gyerek hisztizik.
Arra is emlékeztem, mit mondott. „Minek hoztad még ezt is? Túl kicsi.” Vagy valami hasonlót, gondolom. Nem biztos, hogy ugyanezeket a szavakat használta, de ez volt az értelme.
Biztos voltam benne, hogy Riley hangja kicsit túlbuzgónak tűnt, amikor válaszolt, hogy a nő kedvében járjon, nem akart csalódást okozni. „Ez is valami. Legalább eltereli a figyelmüket, ha más nem.”
Azt hiszem, nyöszörögtem aztán, ő pedig megrázott fájdalmasan, aztán nem szólt hozzám többé. Úgy tett, mintha mondjuk egy kutya lennék, nem pedig egy ember.
„Az egész éjszaka kárba ment.”, hallatszott a panasz gyermeki hangon. „Mindet megöltem. Á!”
Emlékszem, aztán az egész ház megrázkódott, mintha egy kocsi ütközött volna bele. Most már tudom, valószínűleg csak belerúgott valamibe mérgében.
„Remek. Akkor még ez a kicsi is több, mint a semmi, ha ez a legtöbb, ami tőled telik. Én pedig, annyira tele vagyok, hogy képes leszek megállni.”
Riley kemény ujjai eltűntek aztán, és egyedül hagyott a hanggal. Félelmemben visítani sem bírtam. Csak becsuktam a szemem, bár úgyse láttam semmit abban a sötétségben. Nem sikítottam, amíg valami bele nem mart a nyakamba, amely olyan égető érzést okozott, mintha savval bevont penge lett volna.
Összerázkódtam az emlékektől, megpróbáltam ezeket az elmém egy másik részére száműzni, helyette pedig arra a rövid beszélgetésre koncentrálni. Nem úgy tűnt, mintha a nő a szeretőjével vagy akár a barátjával beszélne. Sokkal inkább tűnt úgy, mintha a beosztottjával tenné ezt. Olyannal, akit nem túlzottan kedvel, és talán hamarosan ki is rúgja.
De a különös vámpírcsók hangja még mindig hallatszott. Valaki felsóhajtott elégedettségében.
Szemöldökömet összeráncolva néztem Diegora. Ebből nem tudtunk meg sok mindent. Vajon meddig kell még itt ülnünk?
Aztán még néhány perc türelmes várakozás után a halk, romantikus hangok hirtelen félbeszakadtak.
„Hányan vannak?”
A hang tompa volt a távolság miatt, de még pontosan érthető. Magas, szinte trillázó. Mint egy elkényeztetett fiatal lányé.
„Huszonketten.”, válaszolta Riley büszkén. Diego és én hirtelen összenéztünk. Belőlünk volt huszonkettő, mikor legutóbb számoltam. Tehát csakis rólunk beszélhetnek.
„Azt hittem, kettő elégett a napon, de az egyik idősebb srác… elég kötelességtudó.”, folytatta Riley. Már-már megtelt szeretettel a hangja, amikor Diegoról, mint gyerekéről beszélt. „Van egy földalatti rejtekhelye, ahol elrejtőzött az egyik fiatalabb kölyökkel.”
„Biztos vagy benne?”
Hosszú szünet következett, mely alatt ez alkalommal nem hallatszódtak a romantika hangjai. Még ebből a távolságból is érezhető volt valamiféle feszültség.
„Igen. Az rendes gyerek. Biztos vagyok benne.”
Ismét feszült várakozás következett. Nem értettem a nő kérdését. Hogyan értette vajon, hogy biztos vagy benne? Azt hitte volna, hogy Riley mástól hallotta a történetet, ahelyett, hogy maga látta volna, hogy Diego életben maradt?
„Huszonkettő, az jó”, merengett a nő, és a feszültség oldódni látszott. „Hogyan alakul a viselkedésük? Némelyikük már majdnem egy éves. Még mindig a megszokott mintát követik?”
„Igen”, mondta Riley. „Minden úgy működik, ahogy mondtad. Nem gondolkodnak, csak teszik, amit mindig is tettek. Mindig el tudom terelni a figyelmüket a szomjúsággal. Ez irányítás alatt tartja őket.”
Felhúzott szemöldökkel néztem Diegora. Riley nem akarja, hogy gondolkodjunk. De miért?
„Minden olyan jól csinálsz!”, turbékolta a nő, aki teremtett minket, és újra megcsókolta. „Huszonkettő!”
„Eljött az idő?”, kérdezte Riley mohón.
A nő válasza olyan hirtelen csattant, mint egy ütés. „Nem! Még nem döntöttem el, mikor.”
„Ezt nem értem.”
„Nem is kell, hogy értsd. Elég, ha azt tudod, hogy az ellenségeinknek hatalmas ereje van. Nem lehetünk elég óvatosak.” A nő hangja ellágyult, ismét mézesmázossá vált. „De még mind a huszonkettő életben van. Mégha ők képesek is… mit tudnak tenni huszonkettő ellen?” Csilingelő nevetést hallatott.
Diego és én mindvégig egymást néztük ezalatt, így láthattam a szemében, hogy ezúttal megegyeznek a gondolataink. Igen, minket egy cél érdekében teremtettek, ahogy azt sejtettük is. Ellenségeink voltak. Vagy a teremtőnknek voltak ellenségei. Számít ez?
„Döntések, döntések”, motyogta a nő. „Még nem. Talán kellene még pár, hogy biztosra menjünk.”
„Ha még többet hozzáteszünk, azzal valójában csökkenni fog a létszámuk.”, figyelmeztette Riley habozva, mintha vigyázni akarna, nehogy felidegesítse a nőt. „Mindig bizonytalan, ha egy új csoport csatlakozik.”
„Igaz”, értett egyet a nő, én pedig láttam magam előtt, amint Riley felsóhajt megkönnyebbülésében, amiért az nem lett ideges.
Diego hirtelen elfordult tőlem, és a mezőre nézett. Nem hallottam mozgást a házból, de lehet, hogy kijött a nő. Körbefordítottam a fejemet, míg testem többi része szoborrá dermedt, amint megláttam, mi ijesztette meg Diegot.
Négy alak haladt át a nyílt mezőn a ház felé. A tisztás nyugati oldalán jelentek meg, épp az átellenes ponton a mi rejtekhelyünkkel szemben. Mindannyian hosszú, fekete palástot viseltek, széles csuklyákkal, ezért először azt hittem, emberek. Különösek, de mégiscsak emberek, hiszen az általam ismert vámpírokhoz nem illett volna ez a középkori öltözet. És egyikük sem mozgott ilyen egyenletesen, ilyen szabályosan… ilyen elegánsan. De aztán rájöttem, hogy az emberek sem így mozognak, sőt mi több, nem ennyire hangtalanok. A sötét palástok teljes csendben siklottak a hosszú fűszálak fölött. Szóval mégis inkább vámpírok voltak vagy valami más természetfeletti lények. Talán szellemek. De ha vámpírok voltak, olyanok, akiket nem ismertem, az azt jelenti, hogy akár ők is lehetnek azok az ellenségek, akikről a nő beszélt. Ha viszont így van, akkor el kellene tűnnünk innen, de azonnal, mert pillanatnyilag nem áll mellettünk huszonkét másik vámpír.