8

Óvatosan bólintottam. De most nem a fiú miatt aggódtam.
„Amint mondtam, valami készül. Szerintem a nőnek védelemre van szüksége és Rileynak az a feladata, hogy létrehozza a frontvonalat.”
Végiggondoltam ezt és a gerincemen ismét végigfutott a hideg. „Miért nem mondják el nekünk? Nem kellene mondjuk vigyáznunk magunkra vagy valami?”
„Ebben lehet valami.”, értett egyet.
Néhány hosszúnak tűnő pillanatig egymást néztük a csendben. Nekem nem volt több ötletem, és úgy tűnt, neki sincs.
Végül vágtam egy grimaszt és így szóltam: „Nem tudom, beveszem-e ezt – azt a részét legalábbis, hogy Raoul jó lenne akármire is”
Diego felnevetett. „Hát, ezzel nehéz lenne vitatkozni.” Aztán kinézett az ablakon a korahajnali sötétségbe. „Nincs több időnk. Inkább menjünk vissza, mielőtt darabokra hullanánk.”
„Hamu, hamu, mind leesik” (angol nyelvű gyerekdal), énekeltem a bajszom alatt, miközben felálltam, és összeszedtem a cuccaimat.
Diego kuncogott.
Még egy helyen gyorsan megálltunk a hazaúton – beugrottunk a szomszédos Targetbe nagy vízálló tasakokért és két hátizsákért. Duplán becsomagoltam az összes könyvemet. Idegesítettek volna az elázott oldalak.
Aztán többnyire a háztetőkön keresztül mentünk vissza a vízhez. Az égbolt csak alig láthatóan kezdett szürkülni kelet felől. Két hanyag éjjeliőr orra előtt ugrottunk a tengerszorosba a nagy révnél – szerencséjük volt, hogy teli voltam, különben túl közel lettek volna ahhoz, hogy uralkodjak magamon – aztán keresztül száguldottunk a sötét vízen Riley háza felé.
Először nem is tudtam, hogy versenyzünk. Csak azért úsztam gyorsan, mert egyre jobban világosodott. Általában nem húztam el ennyire az időt. Ha őszinte akartam lenni magammal, egyre bénább vámpírrá váltam. Követtem a szabályokat, nem okoztam gondot, a csapat legkevésbé népszerű tagjával lógtam, és mindig korán hazaértem.
Ekkor azonban Diego nagyobb sebességfokozatra kapcsolt. Néhány testhosszal megelőzött, majd mosolyogva hátrafordult, és azt kérdezte Mi az, nem bírod a tempót?, majd ismét gyorsítani kezdett.
Hát, nem hagytam magam. Nem igazán emlékeztem, hogy korábban versengő típus voltam-e – minden olyan távolinak és lényegtelennek tűnt – de talán az voltam, mert azonnal válaszoltam a kihívásra. Diego jó úszó volt, de messze én voltam az erősebb, táplálkozás után különösen.
Meglátjuk, mondtam, mikor megelőztem, de nem voltam biztos benne, hogy látott.
Elvesztettem őt a sötét vízben, és nem fecséreltem arra az időmet, hogy megnézzem, mennyivel nyertem. Csak keresztülszeltem a szorost, amíg elértem a szigetet, amelyen házaink elhelyezkedtek. A legutolsó egy nagy faház volt, Snowville-Senkiföldjének közepén a Cascade hegyeinek oldalában. Mint az utolsó, ez a faház magányosan állt, nagy pincéje volt, tulajdonosai nemrégiben haltak meg.
Felsiettem a sekély, kavicsos partra, aztán belevájtam az ujjaimat a meredély szélén lévő homokkőbe és felhúztam magam. Hallottam, amint Diego kijön a vízből, épp mikor megragadtam egy kiugró fenyőágat, és kimásztam a szirt szélére.
Két dolog ragadta meg a figyelmemet, amikor finoman a talppárnámra érkeztem. Egyrészt: igazán kivilágosodott. Másrészt: a ház eltűnt.
Vagyis nem teljesen tűnt el. Egy része még látható volt, de az a hely, ahol a ház állt, üres volt. A háztető beomlott, fa váza megdőlt, összetöredezett, feketévé szenesedett, alacsonyabbra süppedt, mint a bejárati ajtó volt.
A nap gyorsan emelkedett. A fekete fenyőfák csak nyomokban emlékeztettek örökzöldségükre. A sápadtabbak hamarosan már nem tudnak ellenállni a sötétnek, és akkor meg fogok halni.
Illetve valójában már meghaltam, vagy valami ilyesmi. Ez a második, vérszomjas, szuperhős élet hirtelen robbanásszerű lángolás után következett. És úgy emlékeztem, ez a lángolás nagyon, nagyon fájdalmas volt.
Nem ez volt az első alkalom, amikor láttam, hogy lerombolták a házunkat – a pincékben zajló verekedések és tüzek miatt legtöbbjük csak néhány hétig tartott – de most történt először, hogy a pusztítás helyszínét a fenyegető napfény első erőtlen sugarainál láttam meg.
Ziháltam az ijedtségtől, mikor Diego odaért mellém.
„Beássuk magunkat a tető alá?”, suttogtam. „Elég biztonságos, vagy – ”
„Ki ne készülj, Bree”, mondta Diego túlságosan is nyugodtan.
„Tudok egy helyet. Gyerünk”
Nagyon kecses hátraszaltót ugrott a meredély széléről.
Nem hittem benne, hogy víz eléggé ki tudná szűrni a napsugárzást. De talán nem tudunk elégni, ha a víz alatt vagyunk? Nagyon gyenge próbálkozásnak tűnt számomra.
Ennek ellenére ahelyett, hogy alagutat ástam volna a kiégett ház tönkrement belsejében, a fiú után ugrottam a szikláról. Nem tudtam pontosan miért tettem így mégis, ami elég furcsa érzés volt. Általában azt tettem, amit mindig is tenni szoktam, követtem a rutint, azt tettem, aminek van értelme.
Felzárkóztam Diegohoz a vízben. Ismét versenyzett, de ezúttal nem értelmetlenül. A napfényt akarta a legyőzni.
A kis sziget egy pontja körül körözött, aztán lemerült a mélybe. Meglepett, hogy nem érintette a szoros sziklás fenekét, és még jobban meglepődtem, mikor meleg áramlat fuvallatát éreztem onnan, amiről azt gondoltam, nem más, mint egy felszínre bukkanó szikla.
Klassz, hogy Diego ismer egy ilyen helyet. Persze biztosan nem lesz vidám dolog egész nap egy víz alatti üregben üldögélni – az, hogy nem lélegzek, egy idő után elég idegesítő tud lenni, de még mindig jobb, mint hamuvá porladni. Nekem is úgy kellene gondolkodnom, ahogy Diego teszi. Vagyis másra is gondolni a véren kívül. Felkészülni a váratlan helyzetekre.
Diego keresztülhaladt egy keskeny hasadékon a sziklák között. Koromsötét volt itt benn. Biztonságos. Úszni már nem tudtam – ahhoz túl szűk volt a hely – így Diegohoz hasonlóan keresztül kúsztam a résen, áthaladtam a hely útvesztőjén. Vártam, mikor áll már meg, de nem tette. Hirtelen rájöttem, hogy igazából felfelé haladunk. Aztán meghallottam, amint Diego eléri a felszínt. Egy fél másodperccel később én is kinn voltam.
A barlang nem volt több, mint egy kis lyuk, egy akkora üreg, mint egy Volkswagen Beetle, bár nem volt olyan magas, mint az. Egy újabb mászás kivezetett hátra, éreztem, ahogy friss levegő áramlik abból az irányból. Láttam Diego ujjainak formáját újra és újra felbukkanni a mészkő falának szerkezetében.
„Klassz hely”, mondtam.