Majdnem el is indultam, de túlságosan féltem attól, hogy felhívnám a palástos alakok figyelmét magamra.
Így inkább figyeltem, ahogy elegánsan haladnak előre, és mást is észrevettem velük kapcsolatban. Azt, hogy egy szabályos gyémánt alakzatot vettek fel, és ez soha nem változott legkevésbé sem, akármilyen terep is lehetett a talpuk alatt. Hogy a gyémánt egyik pontja kisebb volt, mint a többi, és a palástja is sötétebb volt. Hogy úgy tűnt, mintha nem egy határozott nyomot követnének – nem valami illat nyomába eredtek. Egyszerűen csak tudták, hova kell menniük. Mintha meg lennének hívva.
Közvetlenül a ház irányába haladtak és csak akkor éreztem biztonságosnak, hogy újra levegőt vegyek, amikor halkan elindultak felfelé a lépcsőn, a bejárati ajtóhoz. Legalább nem egyenesen Diegohoz és hozzám jöttek. Ha majd nem látjuk már őket, mi is eltűnhetünk a következő széllökés zúgásával a fák közé, és akkor soha nem fogják megtudni, hogy itt voltunk.
Ránéztem Diegora és a fejemmel óvatosan abba az irányba intettem, amerre mennünk kellett volna. Ő azonban felvonta a szemöldökét és feltartotta a hüvelykujját. Ó, remek, maradni akar. Ránézve megforgattam a szemeimet és bár féltem, meglepődtem, hogy még így is képes voltam gúnyolódni.
Mindketten visszanéztünk a ház felé. A palástosok csendben maradtak, de feltűnt, hogy sem a nő, sem pedig Riley nem szólt egy szót sem, mióta megláttuk a látogatóikat. Biztosan hallottak valamit vagy valahogyan megtudhatták, hogy veszélyben vannak.
„Ne strapáljátok magatokat!”, parancsolta egy nagyon tiszta, monoton hang. Nem volt olyan magas, mint a teremtőnké, de még ez is nagyon kislányos volt. „Azt hiszem, tudjátok, kik vagyunk, így aztán azt is tudnotok kell, hogy nincs értelme megpróbálkozni meglepni minket. Vagy elrejtőzni. Vagy harcolni ellenünk. Vagy elmenekülni.
Mély férfi kuncogás – amelyet nem Riley hallatott – visszhangzott a házból vészjóslóan.
„Nyugi!”, parancsolta nekik az első vontatott hang – a palástos lányé. Hangjának olyan jellegzetes hangszíne volt, amely biztosított arról, hogy a lány valóban vámpír, nem pedig szellem vagy valami más lidérc. „Nem azért jöttünk, hogy elpusztítsunk benneteket. Egyelőre.”
Egy pillanatig csend volt, aztán néhány alig hallható mozdulat. Helyváltoztatás hangja.
„Ha nem azért jöttetek, hogy megöljetek minket, akkor … miért?”, kérdezte a teremtőnk feszülten és erőszakosan.
„Hogy lássuk, mik itt a szándékaitok. Hogy azok kifejezetten egy … bizonyos család ellen irányulnak-e”, magyarázta a palástot viselő lány. „Kíváncsiak vagyunk, mihez kezdenek ezzel a sereggel szemben, amit te itt létrehoztál. Törvénytelenül létrehoztál.”
Diegoval összevontuk a szemöldökünket. Az egésznek nem volt értelme, de a vége volt a legkülönösebb. Milyen törvénytelenséget követhetnek el a vámpírok? Milyen rendőrségnek, bírónak, börtönnek lenne hatalma felettünk?
„Igen”, sziszegte a teremtőnk, „A terveim velük kapcsolatosak. De még nem léphetünk. Ez bonyolult.” A végére ingerlékennyé vált a hangja.
„Hidd el, jobban tudom, milyen nehézségek várnak rád, mint te magad. Figyelemre méltó, hogy ilyen sokáig sikerült elkerülnöd, hogy ne kerülj a látószögükbe. Mondd csak,” – az érdeklődés megtörte hangjának vontatottságát – „hogyan csinálod?”
Teremtőnk tétovázott, majd mindent sietve elmondott mindent. Mintha valami hangtalan fenyegetésre tette volna.
„Nem hoztam döntést”, bökte ki. Aztán lassan, vonakodva hozzátette: „A támadásról. Soha nem döntöttem el, hogy mit teszek velük.”
„Egyszerű, de hatásos”, mondta a palástos lány. „Sajnos, a gondolkodási időd lejárt. El kell döntened – most – mihez kezdesz a kis hadseregeddel.” Diegoval együtt mindkettőnk szeme elkerekedett a szó hallatán. „Máskülönben kötelességünk megbüntetni téged, ahogy azt a törvény megköveteli. Ez a halogatás, akármilyen rövid is legyen, aggaszt engem. Felénk nem így szokás. Azt javaslom, adj valami bizonyosságot, hogy képes vagy… gyorsan megoldani”
„Máris indulunk!”, ajánlotta Riley idegesen, de máris hallhattuk az erős sziszegést.
„Megyünk, amint az lehetséges”, helyesbített dühösen teremtőnk. „Még sok tennivalónk van. Feltételezem, azt szeretnéd, ha sikerrel járnánk. Ehhez szükségünk van egy kis időre, hogy kiképezzük –utasítsuk – őket és hogy táplálkozzanak.”
Rövid szünet következett.
„Öt napod van. Aztán eljövünk érted. És nincs az a kő, amely mögött elbújhatnál vagy az a sebesség, amellyel elszökhetnél, hogy megmenekülj. Ha addig nem hajtod végre a támadást, eljövünk és elégetünk.” Mindezt nem fenyegetően mondta, sokkal inkább úgy, mintha örömet okozna neki.
„És ha megtámadom őket?”, kérdezte a teremtőnk remegve.
„Meglátjuk”, válaszolta a palástot viselő lány magasabb hangon, mint ahogy eddig beszélt. „Feltételezem, minden azon múlik, hogy sikerrel jársz-e. Végezd jól a dolgod, ha a kedvünkben akarsz járni!” Ez utóbbi parancsot olyan tompa, szigorú hangon mondta, hogy úgy éreztem, mintha furcsán összeszorult volna a gyomrom.
„Igenis”, vicsorogta a teremtőnk.
„Igenis”, visszhangozta Riley suttogva.
Egy másodperccel később a palástba öltözött vámpírok kiléptek a házból. Sem Diego, sem pedig én egyetlen lélegzetet, annyit nem mertünk venni öt perccel azutánig, hogy eltűntek. Benn a házban a teremtőnk és Riley is hallgattak. Újabb tíz perc telt el teljes csendben.
Megérintettem Diego karját. Itt volt a lehetőség, hogy eltűnjünk innen. Most már nem féltem annyira Rileytól. Viszont olyan messze akartam lenni a sötét palástosoktól, amennyire csak lehetett. Vissza akartam menni a rönkfa házba, a tömeg nyújtotta biztonságra vágyva és úgy gondoltam, pontosan ez az, amire a teremtőnk is vágyik. Elsősorban ezért teremtett belőlünk annyit. Volt itt pár dolog, ami ijesztőbb volt, mint képzeltem.
Diego tétovázott, mintha még várna valamire, és egy másodperccel később meg is kapta, amire várt.
„Nos”, suttogta a nő a házban, „most már ők is tudják.”
Vajon a palástosokról beszélt vagy a rejtélyes családról? Melyikük az ellenség, amelyről a nő a fordulat előtt beszélt?
„Nem számít. Mi vagyunk túlerőben.”
„Minden számít.”, morogta a nő, miközben eltaszította magát Rileyt. „Annyi mindent kell még tennünk. És csak öt napunk van!”, nyögött fel. „Nincs több hibalehetőség. Még ma éjjel elkezded!”
„Nem fogsz csalódni bennem!”, ígérte Riley.
Baromság. Diego és én ugyanabban a pillanatban mozdultunk meg, ülőhelyünkről a következő fára szökkentünk, visszafelé haladva az úton, amin jöttünk. Riley most sietett és ha megtalálja Diego nyomát azok után, ami történt odabenn az idegenekkel, de Diego nem lesz ott az út végén…
„Vissza kell mennem és megvárni”, súgta Diego, miközben rohantunk. „Szerencsére innen nem látni a házat. Nem szeretném, ha tudná, hogy hallottam.”
„Együtt kellene beszélnünk vele.”
„Arra már nincs idő. Észrevenné, hogy a te illatod nincs az útvonalon. És ez gyanús lenne.”
„Diego…” Úgy éreztem, kelepcébe csalt azzal, hogy ezt nem mondta előre.
Visszatértünk oda, ahol csatlakozott hozzám. Sietve suttogott:
„Tartsuk magunkat a tervhez, Bree! Elmondom neki, amit terveztem. Még nem közeledik a hajnal, de azt, hogy hogyan működik, csak akkor mutatom meg neki, ha kell. Ha nem hisz nekem…” Diego vállat vont. „Úgyis komolyabb dolgok miatt kell most aggódnia, semmint hogy túlságosan élénk a képzelőerőm. Talán most – hogy úgy tűnik, minden lehetséges segítségre szükségünk van, és tudnunk kell napközben is mozogni, anélkül, hogy megsérülnénk – szívesebben meghallgat.”
„Diego…”, ismételtem, bár nem tudtam, mi mást mondhatnék még.
Szemembe nézett, én pedig vártam, hogy szája enyhe mosolyra húzódjon, hogy elsüssön valami poént a nindzsákról és az örök-legjobb-barátságról.
Nem tette. Ehelyett közel hajolt hozzám, mélyen a szemembe nézett, és megcsókolt. Sima ajkai az enyémre tapadtak egy hosszú másodpercre, miközben egymást néztük.
Aztán elhúzódott és felsóhajtott. „Menj haza, rejtőzz el Fred háta mögött, és tégy úgy, mintha mit sem sejtenél. Amint tudok, megyek utánad.”
„Vigyázz magadra!”
Megfogtam a kezét és erősen megszorítottam, majd hagytam, hogy menjen. Riley szeretettel beszélt Diegoról. Csak abban reménykedhettem, hogy ez a szeretet valódi. Nem volt más választásunk.
Diego eltűnt a fák közt, halkan, mint a susogó szellő. Nem vesztegettem azzal az időmet, hogy hosszasan nézzek utána. Keresztülvágtattam az ágak közt, egyenesen a ház felé. Reméltem, hogy szemeim még mindig elég világosak a múlt éjszakai táplálkozástól, hogy ez kellőképp indokolja távollétemet. Csak egy gyors vadászat. Szerencsém volt – találtam egy magányos turistát. Semmi különös.
Érkezésemet dübörgő zene hangja fogadta, amelyet semmivel össze nem téveszthető füstszag kísért, egy elégetett vámpír füstjének szaga. Elhatalmasodott rajtam a félelem. Éppoly könnyedén meghalhatnék itt benn a házban is, mint odakinn. De más lehetőség nem volt. Nem lassítottam, hanem lerohantam a lépcsőn egyenesen a sarokba, ahol alig láttam, hogy Bolond Fred áll. Keresett volna valamit? Megunta az ülést? El nem tudtam képzelni, hogy mit akart, de nem is érdekelt. Lecövekelek a közelében, amíg Diego és Riley vissza nem érnek.
A padló közepén parázslott valami, ami túl nagy volt ahhoz, hogy egy kar vagy láb legyen. Hát ennyit Riley huszonkét fős csapatáról.