Megráztam a fejem.
„Nézz ide”, mondta, miközben újból a fényoszlop előtt térdelt. „És ezúttal el ne lökj az útból! Már bebizonyítottad, hogy nekem van igazam.” Kinyújtotta a kezét. Még most is majdnem ugyanolyan nehéz volt ránézni, pedig úgy éreztem, hogy a lábamnak semmi baja.
Abban a pillanatban, amikor az ujjai beleértek a fénysugárba, a barlang milliónyi ragyogó szivárványszerű visszaverődéssel telt meg. Olyan világos lett, mint délben egy üvegezett helyiségben – fény mindenfelé. Összerándultam és megremegtem. Engem is mindenütt napfény borított.
„Nem igaz (a legenda)”, suttogta Diego. Az egész kezét kinyújtotta a fénybe és az üregben valahogy még világosabb lett. Körbeforgatta a kezét, hogy lássa minden oldalról, aztán tenyérrel felfelé megint kinyújtotta. A fényvisszaverődések úgy csillogtak, mintha egy prizmát forgatott volna.
Még mindig nem éreztem égett szagot és láthatóan nem voltak fájdalmai. Közelről is megnéztem a kezét, és olyan volt, mintha trilliónyi apró tükör lenne a felszínén, annyira pici, hogy nem is lehet őket megkülönböztetni és kétszer olyan intenzitással verték vissza a fényt, mint egy szokványos tükör.
„Gyere ide, Bree – ezt neked is ki kell próbálnod!”
Egyetlen indok sem jutott eszembe, amivel visszautasíthattam volna, és kíváncsi is voltam, de még mindig vonakodtam is, amint odabotorkáltam hozzá.
„Nem ég?”
„Nem. A fény nem éget meg minket, hanem … visszaverődik rólunk. És azt hiszem, ezzel még nem mondtam el mindent.”
Emberi lassúsággal kelletlenül nyújtottam ki ujjaimat a fény felé. Abban a pillanatban visszatükröződések ragyogtak fel a bőrömön, ezáltal a barlangban olyan világos lett, hogy ezzel összehasonlítva az odakinti világosság sötétnek látszott. Nem is pontosan visszaverődések voltak ezek, bár mivel a fény ívelt volt és színes, sokkal inkább kristályra hasonlított. Az egész karomat beletartottam a fénybe, és a helyiségben még világosabb lett.
„Szerinted Riley ezt tudja?”, suttogtam.
„Talán. Talán nem.”
„Miért ne mondta volna el, ha tudná? Mi ennek az egésznek az értelme? Szóval akkor sétáló diszkógömbök vagyunk.”, vállat vontam.
Diego nevetett. „Értem már, honnan erednek ezek a hiedelmek. Képzeld el, hogy ezt emberként látod. Nem azt gondolnád, hogy a srác ott mindjárt lángokba borul?”
„Hacsak oda nem jön, hogy beszélgessen. Talán.”
„Ez hihetetlen!”, mondta Diego. Egy ujjal vonalat húzott a fénylő tenyeremen át.
Aztán talpra ugrott közvetlenül a fényoszlop alatt, és a szoba őrületesen fényes lett.
„Gyerünk, menjünk ki innen!” Kinyújtózott, és felhúzta magát a felszínre azon az üregen át, amelyet maga vájt ki.
Igazából én is ki akartam már jutni, de még mindig túl ideges voltam ahhoz, hogy kövessem. Nem akartam buta libának tűnni, így szorosan a sarkában maradtam, de belül remegtem az egész út alatt. Riley valóban meggyőzött arról, hogy elégünk a napon; az én fejemben pedig ez összekapcsolódott azzal az iszonyú lángolással, amely során vámpírrá váltam, és nem tudtam megszabadulni attól az ösztönös rémülettől, amely átjárt, akárhányszor csak rágondoltam.
Aztán Diego kiugrott a lyukból és egy fél másodperccel később már én is mellette találtam magam. Egy kis fűfolton álltunk, alig néhány lépésnyire a fáktól, melyek beborították a szigetet. Alig néhányszáz méternyire mögöttünk egy alacsony partmeredély volt, aztán a víz. Körülöttünk minden színben és fényben úszott, amely rólunk sugárzott.
„Ejha!”, motyogtam.
Diego rám mosolygott, arca szép volt a fényben és hirtelen némi gyomorszorító érzés kíséretében rájöttem, hogy ez az egész örök-legjobb-barátság dolog már nagyon fontos. Nekem legalábbis. Csak olyan gyorsan jött.
Vigyora visszafogottabb lett egy kicsit, míg végül már csak nyomokban emlékeztetett mosolyra. Szemei elkerekedtek, akárcsak az enyémek. Mindent áhítat és fény járt át. Megérintette az arcomat, éppúgy, ahogy a kezemet fogta meg korábban, mintha megpróbálta volna megérteni ragyogást.
„Milyen szép!”, mondta. A kezét az arcomon pihentette.
Nem tudom, milyen sokáig álltunk ott, mosolyogva, mint valami idióták, ragyogva, mint valami csillogó kristályok. Az öbölben nem voltak hajók, ami valószínűleg jó volt. Így még a rossz-látású emberek is észrevettek volna. Nem mintha tehettek volna valamit ellenünk, de nem voltam szomjas, és a hangzavar tönkretette volna a hangulatot. Végül egy vastag felhő sodródott a nap elé. Hirtelen újra csak önmagunk voltunk, bár kissé még ragyogtunk. Annyira azonban nem, hogy egy vámpírénál tompább látású ember ezt észrevegye.
Amint a csillogás elmúlt, gondolataim kitisztultak, és végig tudtam gondolni, hogy most mi következik. De annak ellenére, hogy úgy tűnt, Diego is újra régi önmaga – nem pusztán ragyogó fény – tudtam, az én szememben már sosem lesz ugyanaz. Az a bizsergő érzés a gyomrom mélyén még mindig ott volt. Az volt az érzésem, hogy ez már örökké így marad.