2

A szalagcím szemet szúrt a kicsi fém újságautomatából: SEATTLE OSTROM ALATT – A HALOTTAK SZÁMA EMELKEDIK. Ezt még nem láttam. Valami újságos biztos feltöltötte az automatát. Szerencséjére most nem volt a közelben.

Remek. Riley ki fogja ereszteni a gőzt. Biztos akartam lenni benne, hogy nem leszek elérhető távolságban, amikor meglátja az újságot. Inkább valaki más karját tépje le.

Az árnyékban álltam, egy háromszintes romos épület sarka mögött, megpróbáltam észrevétlen maradni, amíg vártam, hogy valaki döntsön.

Nem akartam elkapni senki tekintetét, inkább a mellettem lévő falat bámultam. Az épület alsó szintjén egy zenei üzlet helyezkedett el, ablaküvegei kitörtek az időjárás viszontagságai miatt vagy az utcai zajoknak köszönhetően, helyükre furnérlemezeket tettek. Fölöttük lakások, úgy sejtettem, üresen, mivel alvó emberek szokásos zajait nem hallottam. Nem voltam meglepve – a hely úgy nézett ki, mintha valami erős szél döntötte volna romba. A sötét, szűk utca másik oldalán álló épületek szintén romosak voltak.

Szokványos színtér a külvárosi éjszakában.

Nem akartam hangosan megszólalni és felhívni magamra a figyelmet, de azt kívántam, bárcsak valaki döntene már valamit. Nagyon szomjas voltam, és nem igazán törődtem azzal, hogy jobbra megyünk-e vagy balra, vagy fel a tetőre. Csak találni akartam már valami szerencsétlent, akinek még arra se lenne elég ideje, hogy végiggondolja, hogy rossz időben van rossz helyen.

Sajnos ma éjjel Riley a két létező legsemmirekellőbb vámpírral küldött ki. Úgy tűnt, Riley soha nem törődött azzal, kiket küld el egy csoportban vadászni. Viszont igencsak felhúzta magát, amikor rossz embereket engedett el együtt, ami jelentette, hogy kevesebben jöttek vissza, mint amennyien elmentek. Ma éjjel Kevint és valami szőke gyereket akasztottak a nyakamba, akinek a nevét se tudtam. Mindketten Raoul bandájába tartoztak, így kimondatlanul is tudtuk, hogy ostobák. És veszélyesek. Most épp leginkább ostobák.

Ahelyett, hogy kijelöltük volna, hogy merre vadászunk, hirtelen arról kezdtek vitatkozni, hogy melyikük kedvenc rajzfilmhőse lenne jobb vadász. A névtelen szőke épp azt bizonyította, miért a Pókember lenne az, felszaladván a sikátor kőfalára, miközben a film zenéjét dúdolta. Idegességemben felsóhajtottam. Fogunk mi egyáltalán vadászni?

Azt vettem észre, hogy a bal oldalamon egy mozdulat meglebbenti a levegőt. Még valaki volt a ma estére Riley által kiküldött vadászcsapatunkban, Diego. Nem tudtam róla sokat, csak azt, hogy legtöbbünknél idősebb volt. Riley jobbkeze lenne rá a megfelelő szó. Emiatt aztán nem kedveltem jobban, mint a többi idiótát.

Diego rám nézett. Biztos meghallotta a sóhajtásomat. Elfordultam.

Ne szólj szám, nem fáj fejem – csak így lehetett életben maradni Riley csapatában.

„Pókember csak egy nyafka lúzer”, licitált rá Kevin a szőke gyerekre. „Majd én megmutatom neked, hogy egy szuperhős hogy vadászik”. Szélesen elvigyorodott. Fogai megvillantak az utcai lámpák fényében. Kevin beugrott az út közepére, épp amikor egy autó befordult, és lámpái kék-fehér fénnyel megvilágították a repedezett útburkolatot. Kevin hátrafeszítette a karját, majd hátul felemelte őket, ahogy azt egy profi birkózó tenné. Az autó közeledett, valószínűleg azt várta, hogy menjen arrébb az útból, ahogy azt egy normális ember tenné. Ahogyan tennie kellett volna.

„Hulk őrült” – üvöltötte Kevin. „Hulk… ÜTKÖZIK”

Előreugrott, hogy nekimenjen az autónak, mielőtt az fékezhetett volna, megragadta az elülső lökhárítóját, megfordította, majd fémcsikorgás és üvegcsörömpölés közepette fejjel lefelé belevágta az aszfaltba.

„Ó, istenem”, mondta Diego és megrázta a fejét. Helyes, sűrű, göndör barna hajú, nagy kerek szemű, telt ajkú férfi volt, de ezekkel a tulajdonságokkal ki ne lett volna helyes? Még Kevin és Raoul banda többi idiótája is helyes volt. „Kevin, abba kell ezt hagynunk. Riley azt mondta – „

„Riley azt mondta!” – utánozta Kevin éles szoprán hangon. „Ne csináld már, Diego, Riley nincs itt!”

Kevin átugrott a feje tetején álló Hondán, betörte a vezetőülés melletti ablakot, ami valahogy épen maradt eddig a pillanatig. Keresztülnyúlt az üvegtörmeléken és a vezető leeresztett légzsákján.

Hátrafordultam, és visszatartottam a lélegzetemet, és megtettem mindent, hogy képes legyek folyamatosan gondolkodni.

Nem bírtam nézni, ahogyan Kevin táplálkozik. Túlságosan kínzott a szomjúság és nem akartam harcolni vele. Nem akartam ezáltal Raoul halállistájára sem felkerülni.