Bólintottam.
„Beszélgettünk egy kicsit a helyzettel kapcsolatban. Egyetértettünk abban, hogy szükség van egy kis felderítésre. Ha vakon indulunk el, az túl veszélyes. Ő az egyetlen, akiben meg merek bízni annyira, hogy előreküldjem. Már-már dühösen fújta ki a levegőt. „Bárcsak kettő lenne belőle. Raoul nem tudja türtőztetni magát, Kristie pedig túlságosan magával van elfoglalva ahhoz, hogy átlássa a helyzetet, de még mindig ők a legjobbak, tehát velük kell megcsinálnom."
Vártam, nem tudván biztosan, Riley mit tud a velünk történtekből.
„Szükségem van a segítségedre Freddel kapcsolatban. Istenem, az a srác, milyen erős. Még csak nem is bírtam ránézni az éjszaka.”
Ismét óvatosan bólintottam.
„Képzeld el, ha az ellenségeink még csak nem is tudnának ránk nézni. Minden olyan könnyű lenne!”
Nem gondoltam, hogy Frednek tetszett volna az ötlet, de lehet, hogy tévedtem. Nem úgy tűnt, mintha valakivel is törődne ebből a társaságból. Hogy meg akarna védeni minket? Nem válaszoltam Rileynak.
„Te olyan sok időt töltesz vele.”
Megvontam a vállam. „Csak mert akkor senki sem piszkál. De ez nekem sem könnyű.”
Riley összehúzta az ajkát és bólintott.
„Okos vagy, ahogy azt Diego mondta.”
„Hol van Diego?”
Nem kellett volna megkérdeznem. A szavak szinte maguktól buktak ki belőlem. Aggódva vártam, próbáltam közömbösnek látszani, de valószínűleg sikertelenül.
„Nincsen vesztegetni való időnk. Elküldtem őt délre azonnal, amikor rájöttem, mi közeleg. Ha az ellenségeink úgy döntenek, hogy korábban támadnak, akkor kell, hogy legyen valaki, aki előre figyelmeztet. Diego csatlakozik majd hozzánk, ha elindulunk, hogy megtámadjuk őket.”
Megpróbáltam elképzelni, hol lehet most Diego. Bárcsak én is ott lehetnék vele. Akkor talán lebeszélhetném arról, hogy kövesse Riley parancsát, és hogy az események középpontjába kerüljön. De lehet, hogy mégse. Úgy tűnt, Diego jóban van Rileyval, csak én aggódom túl a dolgot.
„Diego megkért, hogy adjak át egy üzenetet.”
Szemeim Riley arcára szegeződtek. Túl gyorsan, túl mohón. Megint elárultam magam.
„Mondjuk szerintem nem sok értelme van. Azt mondta, ’Mondd meg Breenek, hogy kitaláltam a kézfogást. Majd megmutatom neki négy nap múlva, amikor találkozunk.’ Fogalmam sincs, mindez mit jelent. Hát neked?”
Megpróbáltam pókerarcot vágni. „Talán. Említett valamit arról, hogy szükségünk van egy titkos kézfogásra. A vízalatti barlang emlékére. Mint valamiféle jelszó. Bár szerintem csak viccelt. Nem tudom biztosan, most mit is akart ezzel.”
Riley kuncogott. „Szegény Diego.”
„Mi az?”
„Szerintem az a srác jobban kedvel téged, mint amennyire te bírod őt.”
„Ó”, elfordultam zavaromban. Vajon Diego azért küldte ezt az üzenetet, hogy így hozza tudomásomra, hogy megbízhatok Rileyban? Azt azonban nem mondta el Rileynak, hogy én is tudok a napfénnyel kapcsolatos dologról. Mégis, ha ennyire megbízott Rileyban, hogy ilyen sok mindent elmondott neki, akkor azzal elárulta azt is, milyen fontos vagyok számára. Ennek ellenére úgy gondoltam, bölcsebb, ha tartom a szám. Túl sok minden megváltozott.
„Ne írd még le, Bree. Ő a legjobb, amint mondtam. Adj neki egy esélyt.”
Riley szerelmi jótanácsot adott? Ez egyre hátborzongatóbb. Biccentettem egyet, és azt motyogtam: „Mindenképp!”
„Na, meglátjuk, tudsz-e beszélni Freddel! Győződj meg róla, hogy ő is velünk van!”
Vállat vontam. „Megteszem, ami tőlem telik.”
Riley elmosolyodott. „Remek. Majd félrehívlak, ha indulunk, és elmondod, mire jutottál. Majd óvatosabb leszek, nem verem nagydobra, mint éjszaka. Nem akarom, hogy úgy érezze, kémkedek utána.”
„Rendben.”
Riley intett, hogy kövessem, aztán elindult sietve a pince felé.
A kiképzés egész nap tartott, de én nem vettem részt benne. Amikor Riley visszatért a csapatvezetőkhöz, én elfoglaltam a helyemet Fred mellett. A többiek négy négyfős csoportra oszlottak, Raoul és Kristie irányította őket. Fredet senki nem választotta a csapatába, vagy talán ő hagyta figyelmen kívül a többieket, vagy a többiek még csak nem is látták, hogy ő is ott van. Én még mindig láttam őt. Kimagaslott – egyetlenként, aki nem vett részt az eseményekben, mint egy nagy szőke elefánt.
Én nem kívántam befurakodni sem Raoul, sem pedig Kristie csapatába, úgyhogy csak figyeltem. Úgy tűnt, senki nem veszi észre, hogy ott ülök én is Freddel. Jóllehet, valahogy mégiscsak láthatatlanok vagyunk, Fred adottságának köszönhetően, ezt borzasztóan nyilvánvalóan éreztem. Bárcsak magam előtt is láthatatlan lennék, hogy magam is láthassam az illúziót, hogy megbízhassak benne. De senki nem vett észre, úgyhogy egy idő után már-már ellazultam.
Alaposan megfigyeltem a gyakorlatozást. Tudni akartam mindent, szükség esetére. Nem terveztem, hogy harcolni fogok; úgy terveztem, megtalálom Diegot és elszökünk. De mi van, ha Diego harcolni akar? Vagy ha azért kell küzdenünk, hogy megszökhessünk a többiek elől? Jobb az elővigyázatosság.
Összesen egyszer érdeklődött valaki Diego felől. Kevin volt az, de az a gyanúm, hogy Raoul vette rá erre.
„Szóval Diego végül mégiscsak úgy végezte, hogy megsült?”, kérdezte Kevin erőltetett vicceskedő hangon.
„Diego a nővel van”, válaszolta Riley, és senki nem kérdezte, hogy kire gondol. „Őrködik.”
Néhányan megborzongtak. Senki sem beszélt többet Diegoról.


Diego vajon tényleg a nővel van? Összerezzentem a gondolattól. Talán Riley csak azért mondta ezt, hogy a többiek ne kérdezősködjenek tovább. Valószínűleg azt se akarta, hogy Raoul féltékeny legyen, és csak a második legjobbnak érezze magát, mikor Rileynak arra volt szüksége, hogy a lehető legnagyobb legyen Raoul önbizalma. Nem lehettem biztos ebben és nem akartam megkérdezni. Csöndben maradtam, mint mindig és a kiképzésre figyeltem.
Végül a megfigyelés unalmassá vált, és egyre szomjasabb lettem. Riley nem hagyott szünetet a seregének három napon és két éjszakán át. Napközben nehezebb volt kimaradni a zűrzavarból, szorosan össze voltunk zsúfolva a pincében. Riley számára ez megkönnyítette a dolgokat – leállíthatta a harcot, mielőtt az csúnya véget ért volna.
Éjjel kinn több hely volt arra, hogy kidolgozzák a fogásokat, de Riley azzal foglalta le magát, hogy oda-vissza rohangáljon, hogy elkapja a testrészeket és visszavigye gyorsan a tulajdonosaiknak. Riley jól megőrizte a hidegvérét, és elég szemfüles volt, hogy ez alkalommal megtalálja az összes öngyújtót. Lefogadtam volna, hogyha kiengedte volna kezéből a gyeplőt, akkor elvesztettünk volna néhány embert Raoul és Kristie csapatából egyaránt a csatározások miatt ezalatt a néhány nap alatt. De Riley jobban irányította őket, mint ahogy azt lehetségesnek tartottam.
Mégis, jobbára ugyanazt ismételték. Észrevettem, hogy Riley ugyanazt mondogatja újra meg újra. Dolgozzatok össze, figyeljetek a hátatokra, ne menj neki fejjel; dolgozzatok össze, figyeljetek a hátatokra, ne menj neki fejjel; dolgozzatok össze, figyeljetek a hátatokra, ne menj neki fejjel. Ez igazán vicces volt, főleg, hogy ettől a csoport rendkívül ostobának tűnt. De abban is biztos voltam, hogy éppolyan idiótának éreztem volna magam, ha benn lettem volna a harc sűrűjében, mintsemhogy innen az oldalvonalról nyugodtan kövessem Freddel az eseményeket.
Ez arra emlékeztetett, amikor Riley a naptól való rettegést sulykolta belénk. Állandó ismétléssel.
Mégis, mindez annyira unalmas volt, hogy első nap, tíz órával a kezdés után Fred szerzett egy pakli kártyát, és nekiállt passziánszozni. Sokkal izgalmasabb volt, mint újra és újra végignézni ugyanazokat a hibákat, így többnyire őt figyeltem.
Aztán újabb tizenkét órával később – ekkor ismét benn voltunk – oldalba böktem Fredet, hogy megmutassam, hogy a piros ötöst hova lehetne tenni. Bólintott, majd átrakta a kártyát. Ezután a játszma után mindkettőnknek osztott és römiztünk. Nem szóltunk egy szót sem, de Fred elmosolyodott időnként. Senki nem nézett felénk vagy kért meg, hogy csatlakozzunk.
Vadászatra sem volt szünet, és ahogy telt az idő egyre nehezebb és nehezebb volt ezt figyelmen kívül hagyni. Egyre gyakrabban tört ki veszekedés, egyre jelentéktelenebb okokból. Riley parancsai egyre követelőzőbbé váltak, és két kart ő maga tépett le. Amennyire csak lehetséges volt, próbáltam megfeledkezni az égető szomjúságról – elvégre Riley is minden bizonnyal egyre szomjasabb, úgyhogy ez nem tarthat a végtelenségig – de jobbára ez volt az egyetlen dolog, amely uralta a tudatomat. Fred is elég feszültnek tűnt.
Harmadik éjszaka kezdetén – egy újabb nap telt el, és ahányszor csak az idő múlására gondoltam, üres gyomrom görcsbe rándult – Riley leállította ezt a látszatharcot.
„Gyülekező, gyerekek!”, szólt, és mindenki tett egy bő félfordulatot irányában. Az eredeti bandatagok egymáshoz közel álltak, vagyis a gyakorlatozás nem változtatta meg a korábbi szövetségeket. Fred eltette a kártyát a farzsebébe és felállt. Én is megálltam közel hozzá, abban a reményben, hogy visszataszító kisugárzása elrejt engem.
„Jók voltatok”, mondta Riley. „Ma éjjel jutalmat kaptok. Igyátok tele magatokat, mert holnap erősek akartok majd lenni.”
A megkönnyebbülés moraja hallatszott szinte mindenhonnan.
„Annak, hogy azt mondtam, holnap erősek akartok lenni, és nem azt, hogy szükségetek lesz az erőtökre, annak oka van.”, folytatta Riley. „De szerintem tudjátok, mire gondolok. Értelmesen viselkedtetek és keményen dolgoztatok. Az ellenségeinknek fogalma sem lesz, ki támad rájuk.”
Raoul és Kristie felmordult, és mindkettőjük társasága azonnal követte őket. És bár meglepett, hogy ezt látom, de tényleg úgy néztek ki e pillanatban, mint egy hadsereg. Nem mintha valami alakzatban masíroztak volna, vagy hasonló, de volt valami egységes ebben a reakcióban. Mintha egy nagy szervezet részei lettek volna. Mint mindig, most is Fred és én voltunk a kirívó kivételek, de úgy gondoltam, csak Riley volt az, aki még inkább tudatában volt mindennek, időről időre abba az irányba tekintgetett, ahol mi álltunk, mintha csak ellenőrizni akarná, hogy még mindig érzékeli-e Fred adottságát. És úgy tűnt, Riley nem bánja, hogy mi nem csatlakoztunk. Mindezidáig, legalábbis.
„Úgy érted, holnap éjszaka, ugye, főnök?”
„Úgy van”, mondta Riley különös kis mosollyal. Úgy tűnt, senki más nem vett észre semmi különöset a válaszában – kivéve Fredet. Ő fél szemöldökét felhúzva nézett le rám. Vállat vontam.
„Készen álltok a jutalomra?”, kérdezte Riley.
Kis hadserege felordított válaszként.
„Ma éjszaka belekóstolhattok, milyen világban fogunk élni, miután a harcunk véget ér! Kövessetek!”
Riley szökellve elindult, Raoul és csapata szorosan mögötte. Kristie csapata lökdösődni és marakodni kezdett közöttük, hogy ők kerüljenek az élre.
„Ne akarjátok, hogy meggondoljam magam!”, ordította Riley az előttünk lévő fáktól. „Mindannyian szomjasak vagytok! Nem érdekel!”
Kristie rendet tett közöttük, és a csapata morcosan felsorakozott Raoulé mögé. Fred és én megvártuk, amíg mindenki eltűnik a láthatáron. Aztán Fred a kezével jelezte, hogy hölgyeké az elsőbbség. Nem hiszem, hogy félt volna, ha én megyek mögötte, csupán udvarias akart lenni. Futni kezdtem a hadsereg után.