Nem úgy tűnt, mintha valakit is annyira érdekelnének a füstölgő maradványok. Túlságosan is megszokott látvány volt.
Ahogy egyre közelebb siettem Fredhez, az undor érzete ez alkalommal nem erősödött. Sőt inkább elenyészett. Úgy tűnt, nem vett észre engem, olvasta tovább a könyvet, ami a kezében volt. Az egyikét azoknak, amit itt hagytam neki pár napja. Ezúttal nem okozott gondot, hogy lássam, mit csinál, pedig közel voltam ahhoz, ahol nekitámaszkodott a kanapé hátuljának. Tétováztam, kíváncsi voltam, ez vajon miért van így. Meg tudja szüntetni az undorkeltést, ha úgy akarja? Ez azt jelenti, hogy akkor most mindketten védtelenek vagyunk? Hál’istennek legalább Raoul nem volt otthon, bár Kevin igen.
Most először nézhettem meg, hogy is néz ki Fred igazán. Magas volt, talán 190 centi, sűrű, göndör, szőke volt a haja, amint azt korábban egyszer már megfigyeltem. Széles volt a válla és izmos. Idősebbnek tűnt, mint a többiek általában – mint egy egyetemista, nem pedig egy középiskolás. És – több okból is ez volt a legmeglepőbb számomra – jóképű volt. Épp olyan jól nézett ki, mint bárki más, sőt talán legtöbbjüknél még jobban is. Nem tudom, miért volt ez számomra olyan meglepő. Talán csak azért, mert őt mindig az ellenszenv érzésével kapcsoltam össze.
Olyan kellemetlenül éreztem magam, amiért bámulom. Gyorsan körbenéztem a helyiségben, hogy lássam, vajon másnak is feltűnt-e, hogy pillanatnyilag Fred is átlagos volt – és helyes. Senki nem nézett az irányunkba. Gyorsan odapillantottam Kevinre, készen arra, hogy elforduljak, ha észrevesz, de valami tőlünk balra lévő dologra fókuszált. Összehúzta a szemeit kissé. Mielőtt elfordulhattam volna, tekintetét jobbra fordította, épp rajtam keresztül, majd megállt a jobb oldalamon. Még jobban összehúzta a szemeit. Mintha … mintha megpróbált volna rám nézni, de nem tudott.
Éreztem, amit a szám széle óvatos mosolyra húzódik. Túl sok minden volt, ami miatt aggódhattam, így nem élvezhettem igazán Kevin vakságát. Visszanéztem Fredre, kíváncsi voltam, az az erős negatív kisugárzása visszatér-e, de csak azt láttam, hogy velem együtt ő is elmosolyodik. Mosolyogva igazán jóképű volt.
Aztán a pillanat elmúlt, Fred pedig visszatért a könyvéhez. Nem mozdultam egy darabig, vártam, hogy valami történjen. Hogy Diego belépjen az ajtón. Vagy Riley és Diego együtt. Vagy Raoul. Vagy hogy az undor újra elárasszon, vagy hogy Kevin újra ide nézzen, vagy hogy kitörjön a következő verekedés. Valami.
Mivel semmi nem történt, összegömbölyödtem, és tettem, amit tennem kellett – színlelni, hogy semmi szokatlan nem történt. Felkaptam egy könyvet a Fred lába mellett álló halomból, aztán leültem oda, és úgy tettem, mintha olvasnék. Valószínűleg ez is az egyike volt azon könyveknek, amiket előző nap már úgy tettem, mintha kiolvastam volna, bár nem tűnt ismerősnek. Átlapoztam az oldalakat, de ezúttal sem fogtam fel semmit belőle.
Az agyam egy helyben pörgött. Hol van Diego? Hogyan fogadta Riley a történetet? Mit jelenthettek az idegenek felbukkanása előtti és távozása utáni beszélgetések?
Végiggondoltam, visszafelé haladva, megpróbáltam összerakni a darabkákat, hogy egy felismerhető egészet alkossanak. A vámpírvilágnak van valamiféle rendőrsége, és ők átkozottul ijesztőek voltak. A néhány hónapos vámpírok ezen vad csoportja pedig állítólag valamiféle hadsereg, és ez a hadsereg valahogyan törvénytelen. A nőnek, aki létrehozott minket, ellensége volt. Sőt, ha úgy vesszük, két ellensége is. Egyiküket öt napon belül meg fogjuk támadni, máskülönben a másik ellenség fogja megtámadni a nőt – vagy minket, vagy mindannyiunkat. Erre a támadásra ki leszünk képezve… amint Riley visszatér. Vetettem egy óvatos pillantást az ajtóra, majd rákényszerítettem magam, hogy visszatérjek az előttem lévő könyvhöz. Aztán pedig a látogatók megjelenése előtt lefolytatott beszélgetéshez. A nő valami döntések miatt aggódott. Nagyon örült neki, hogy olyan sok vámpírja van – olyan sok katonája. Riley boldog volt, hogy Diego és én túléltük… Azt mondta, hogy azt hitte, hogy két másikat a napsütés miatt veszített el, ami csakis azt jelentheti, hogy ő nem tudja, hogy a napfény igazából milyen hatással van a vámpírokra. Bár a nő erre adott válasza is különös volt. Azt kérdezte, Riley biztos-e ebben. Biztos-e, hogy Diego életben maradt? Vagy… biztos-e abban, hogy Diego igazat mondott?
Ez az utolsó gondolat megrémített. A nő már tudta volna, hogy a napfény nem árthat nekünk? És ha igen, miért hazudott Rileynak és rajta keresztül nekünk?
Miért akarta ezt előlünk eltitkolni, miért akart minket sötétségben tartani – a szó szoros értelmében? Nagyon fontos volt neki, hogy ne tudjunk semmiről? Elég fontos ahhoz, hogy Diego bajba kerüljön? Igazi pánikba estem, teljesen ledermedtem. Ha még tudnék izzadni, akkor most leizzadtam volna. Újra koncentrálnom kellett, hogy lapozzak, és hogy a szememet a könyvön tartsam.
Rileyt is becsapták vagy ő is benne volt? Amikor Riley azt mondta, hogy kettőt elveszített a napsütés miatt, akkor szó szoros értelmében a napsütésre gondolt… vagy a napsütésről szóló hazugságra?
Ha a második eshetőség áll fenn, akkor az igazság ismerete jelenti az elvesztést. A félelem elárasztotta a gondolataimat.
Megpróbáltam józan maradni és megérteni ezt az egészet. Ez nehezebben ment Diego nélkül. Az, hogy beszélhettem valakihez, hogy kommunikálhattunk, fokozta a koncentrálóképességemet. Nélküle a rettegés megbénította gondolataimat, mindezt pedig súlyosbította a folyton-jelenlévő szomjúságérzet. A vér iránti vágy folyamatosan a gondolataim körül lebegett. Még most is, hogy egészen jól voltam lakva, éreztem az égető érzést a torkomban és a szükséget.
Gondolj a nőre, gondolj Rileyra, mondogattam magamban. Meg kell értenem, miért hazudnának – már ha hazudnak – hogy megpróbálhassak rájönni, mit is jelent számukra, hogy Diego ismeri a titkaikat.
Ha nem hazudtak volna, ha elmondták volna, hogy nappal épp olyan biztonságos számunkra, mint az éjszaka, mi változna? Elképzeltem, milyen lenne, ha nem kellene egész nap egy elsötétített pincében rostokolnunk, ha mind a huszonegyen – mostanra talán kicsit többen, attól függően, hogy a vadászni kiküldött csoportok hogyan jöttek volna ki egymással – szabadon azt tehettünk volna, amit akarunk, akkor, amikor akarjuk.
Vadászni akartunk volna. Ez adott.
Ha nem kellett volna visszajönnünk, ha nem kellett volna elrejtőznünk… nos, akkor sokan közülünk nem jöttek volna vissza nagyon rendszeresen. Olyan nehéz volt a visszatérésre koncentrálni, amikor a szomjúság uralkodott felettünk. De Riley olyan mélyen belénk sulykolta az elégés lehetőségének veszélyét, azzal, hogy azt mondta, olyan rettenetes fájdalomban lesz részünk, amelyet egyszer már mindannyian megtapasztaltunk. Ez volt az oka, hogy mindannyian meg tudtunk állni. Önvédelem, ez volt az egyetlen ösztön, amely erősebb volt a szomjúságnál.