A többiek már messzire jutottak, de nem volt nehéz követni az illatukat. Fred és én kellemes csendben futottunk. Kíváncsi voltam, min gondolkodik. Talán csak szomjas volt. Nekem égett a torkom, tehát valószínűleg neki is.
Öt percen belül utolértük a többieket, de tartottam a távolságot. A hadsereg bámulatos csendben mozgott. Összeszedettek voltak és … fegyelmezettek. Valahogy azt kívántam, bárcsak Riley hamarabb elkezdte volna a kiképzést. Így könnyebb volt a csoport közelében maradni.
Átmentünk egy kihalt kétsávos autópályán, egy másik erdei ösvényen, aztán lenn is voltunk a parton. A víz lágy volt, majdnem észak felé mentünk, vagyis errefelé kell lennie a tengerszorosnak. Nem közelítettünk meg lakott területeket, és biztos voltam benne, hogy ez nem véletlen. Szomjasak voltunk és izgatottak, nem kellett volna sok ahhoz ennek a kis szerveződésnek, hogy egy határtalan ordításban törjön ki.
Soha nem vadásztunk együtt korábban, és most sem voltam teljesen biztos abban, hogy ez jó ötlet. Eszembe jutott, amikor Kevin és a Pókember-gyerek a kocsiban ülő nő felett kezdett veszekedni azon az éjszakán, amikor először beszélgettünk Diegoval. Riley jobban tette volna, ha szerez nekünk egy halom testet, máskülönben a csapattagok egymást fogják széttépni, hogy nekik jusson a legtöbb vér.
Riley megállt egy pillanatra a víz szélén.
„Ne fogjátok vissza magatokat!”, mondta nekünk. „Azt akarom, hogy jól lakjatok, és erőtök teljében legyetek! Úgyhogy most… menjetek, szórakozzatok.”
Azzal belevetette magát a habokba. A többiek elégedetten morogtak, amikor ők is alámerültek. Fred és én közelebbről követtük őket, mint korábban, mert a víz alatt nehezebben tudtuk követni az illatukat. De úgy éreztem, Fred tétovázik, készen állva arra, hogy elinaljon, hogyha mégiscsak valami másról lenne szó, mint ez az egyél-amennyit-akarsz svédasztal. Úgy tűnt, hozzám hasonlóan ő sem bízik már Rileyban.
Nem úsztunk régóta, mikor megláttuk, hogy a többiek a víz felszíne felé igyekeznek. Fred és én emelkedtünk fel legkésőbb, és Riley azonnal beszélni kezdett, amint a mi fejünk is kiemelkedett a vízből, mintha csak ránk várt volna. Egész biztosan jobban szemmel tartotta Fredet, mint a többiek.
„Odanézzetek”, intett egy dél felé pöfögő nagy komp irányába, amely valószínűleg az éjszaka utolsó ingajárata volt Kanada felől. ”Adjatok egy percet. Amint a motor leáll, az egész a tiétek.”
Izgatott moraj hallatszott. Valaki felvihogott. Riley elindult, mintha csak puskából lőtték volna ki, és néhány másodperccel később már azt láttuk, hogy a hajó oldalán mászik felfelé. Egyenesen a hajó irányítótornya felé vette az irányt. Arra tippeltem, azért, hogy elnémítsa a rádiót. Mondhatott bármit, amit akart arról, hogy csak az ellenségeink miatt kellett óvatoskodnunk, én mégis biztos voltam abban, hogy többről van szó ennél. Az emberek nem tudtak a vámpírok létezéséről. Legalábbis nem túl sokáig. Csak addig, amíg megöltük őket.
Riley kirúgta a hatalmas ablaktáblát, ami az útjában volt, majd eltűnt a toronyban. Öt másodperccel később a lámpák lekapcsolódtak.
Észrevettem, hogy Raoul eltűnt. Biztos lemerült a víz alá, azért nem hallottuk, hogy Riley után úszik. A többiek beugrottak a vízbe, amely ezután úgy tajtékozott, mintha egy hatalmas barracuda-raj támadott volna.
Fred és én viszonylag komótos tempóban úsztunk mögöttük. Vicces volt, olyanok voltunk, mint valami idős házaspár. Soha nem szóltunk egymáshoz, mégis mindent pontosan ugyanakkor csináltunk.
Amikor három másodperccel később odaértünk a hajóhoz, már hallani lehetett a sikoltozás hangját, és érezni a langyos vér illatát. Az illat rádöbbentett, mennyire szomjas is vagyok, de ez volt az utolsó dolog, amit felfogtam. Aztán az agyam teljesen kikapcsolt. Nem éreztem mást, csak az égető fájdalmat a torkomban és az ízletes vért – vért mindenütt – amely a torkomban égő tűz eloltásának reményét hordozta.
Amikor mindez véget ért és már nem volt egyetlen élő ember sem az egész hajón, abban sem voltam biztos hány embert öltem meg én személy szerint. Legalább háromszor annyit, amennyit valaha is egy-egy korábbi vadászat alkalmával, könnyedén. Átmelegedtem és jóllaktam. Még azután is sokáig ittam, hogy a tűz teljesen kialudt a torkomban, pusztán a vér ízéért. A kompon utazó legtöbb ember vére tiszta volt és mézédes, ezek az utasok nem bűnözők voltak. Bár nem fogtam vissza magam, valószínűleg messze én öltem meg a legkevesebb embert. Raoul úgy körül volt véve széttépett testekkel, hogy azok voltaképpen egy kisebb dombot alkottak. Ott ült a halottakból álló kupac tetején és magában nevetett.
De nem ő nevetett egyedül. A sötét hajóból mindenhonnan az elégedettség hangjai hallatszódtak. Hallottam, amint Kristie így szól: „Ez csodálatos volt – háromszoros hurrá Rileynak!” Néhányan a bandájából rekedt hangú hurrá-kórussá alakultak, akárha egy tucat vidám részeg volnának.
Jen és Kevin felszökkentek a fedélzetre, csöpögött róluk a víz. „Kapd el mindet, főnök”, kiáltotta Jen Rileynak. Tehát néhány ember megpróbált úszva elmenekülni. Észre sem vettem.
Én Fredet kerestem. Eltartott egy ideig, mire megtaláltam. Végül rájöttem, hogy nem tudok közvetlenül abba a sarokba nézni, ahol az árusító-automaták voltak, és elindultam arra. Először azt hittem, hogy a ringatózó komp miatt vagyok tengeribeteg, de amikor elég közel értem, az érzés múlni kezdett, és megláttam Fredet, aki az ablaknál állt. Gyorsan rám mosolygott, és elnézett a fejem felett. Követtem a pillantását, és láttam, Rileyt figyeli. Az volt az érzésem, hogy így tesz már egy ideje.
„Oké, srácok”, szólt Riley, „Belekóstolhattatok az édes életbe, de most munkára!”
A tömeg lelkesen felmordult.
„Van még három dolog, amit el kell mondanom – és ezek közül az egyikkel még egy kis desszert is jár – szóval süllyesszük el ezt a csónakot, és menjünk haza.”
Nevetéssel vegyes morgások közepette a sereg nekiállt, hogy szétszedje a hajót. Fred és én kiugrottunk az ablakon és kis távolságból szemléltük a műsort. Nem tartott sokból kettéhajtani a kompot a közepén, amelyet a vas csikorgó hangja kísért. Először a közepe süllyedt el, a hajó orra és tatja az égnek állt. Ezek egyenként süllyedtek el, a tat néhány másodperccel előzte meg az orrészt. A barracuda-raj felénk tartott. Fred és én a part felé kezdtünk úszni.
A többiekkel együtt futottunk hazafelé – bár azért a távolságot most is megtartottuk. Fred néhányszor úgy nézett rám, mintha mondani akart volna valamit, de mindannyiszor úgy tűnt, meggondolta magát.
Amikor visszaértünk a házba, Riley hagyta, hogy az ünnepi hangulat kicsit lecsillapodjon. Aztán még pár órával később is azzal volt elfoglalva, hogy elérje, hogy mindenki újra komoly legyen. Kivételesen nem kellett verekedéseket leállítania, csak a vidámság volt túl nagy. Ha Riley ígéretei valótlanok voltak, akkor meg lesz a baja, ha véget ér a rejtőzködés. Most, hogy ezek a vámpírok igazán jóllakhattak, nem fognak egykönnyen visszatérni a mértékletességhez. Ma éjszaka viszont Riley volt a hős.
Végül – valamivel azután, hogy sejtéseim szerint felkelt odakinn a nap – mindenki elcsendesedett és odafigyelt. Arcukról azt olvastam le, hogy készek bármit meghallgatni, amit Riley mondani készül.
Riley megállt a lépcső közepén, arca komoly volt.
„Három dolog”, kezdte. „Biztosnak kell lennünk abban, hogy a megfelelő klánt támadjuk meg. Ha véletlenül összeakadunk egy másik klánnal és lemészároljuk őket, akkor azzal eláruljuk magunkat. Mi azt akarjuk, hogy az ellenségeink elbizakodottak legyenek és felkészületlenek. Két dolog van, ami megkülönbözteti ezt a családot a többitől, és ezeket elég nehéz eltéveszteni. Az egyik, hogy másképp néznek ki – nekik sárga a szemük.”
Megdöbbenés moraja hallatszott.
„Sárga?”, ismételte Raoul undorodó hangon.
„Sok vámpír van, akikkel nem találkoztál még. Amint már mondtam, ezek a vámpírok idősek. Szemeik gyengébbek, mint a miénk – és sárga amiatt, hogy ők idősebbek. Egy újabb előny a mi oldalunkon.” Bólintott magának, mintha azt mondta volna, hogy egy kipipálva. „De léteznek még más idős vámpírok is, tehát van más módja is annak, hogy biztosan megismerjük őket… és most jön a desszert, amit ígértem, hogy része lesz a játéknak.” Riley sunyin elmosolyodott, és kivárt egy pillanatig. „Ezt nehéz lesz megérteni”, figyelmeztetett. „Én sem értem, de saját szememmel láttam. Ezek az öreg vámpírok annyira ellágyultak, hogy szinte családtagként kezelnek egy embert.”
Kijelentésére síri csönd lett. Teljes hitetlenség.
„Tudom – nehéz megemészteni. De igaz. Onnan fogjuk tudni, hogy biztosan ők azok, mert a lány velük lesz.”
„Mint… micsoda?”, kérdezte Kristie. „Úgy érted, magukkal cipelik az ennivalót vagy mi?”
„Nem, ez mindig ugyanaz a lány, és nem akarják megölni őt. Nem tudom, hogyan birkóznak meg ezzel vagy miért. Talán csak mások akarnak lenni. Talán csak az önuralmukat fitogtatják. Talán azt hiszik, ettől majd erősebbnek tűnnek. Ennek szerintem sincs értelme. De láttam őt. Sőt, éreztem az illatát.”
Riley lassan és színpadiasan belenyúlt a zakójába és előhúzott belőle egy kis zárható tasakot, amelybe egy piros ruhadarab volt gyűrve.
„Csináltam egy kis felderítést az elmúlt hetekben, hogy azonnal kiszúrjam a sárgaszeműeket, amint a közelbe jönnek.” Pillanatnyi szünetet tartott, és atyaian ránk nézett. „Figyelek én a srácaimra. Egyébként pedig, amikor erre jártak, megszereztem ezt” – meglóbálta a táskát – „ez majd segít nekünk abban, hogy ráakadjunk a nyomukra. Azt szeretném, ha mindannyian megszagolnátok ezt az illatot”
Odaadta a tasakot Raoulnak, aki kinyitotta a műanyag zárját és mély lélegzetet vett. Meglepett pillantással nézett fel Rileyra.
„Tudom”, mondta Riley. „Elképesztő, nem?”
Raoul továbbadta a táskát Kevinnek, miközben összehúzott szemmel gondolataiba merült.