„Beszéljünk Rileyval? Úgy gondoljuk, hogy nem tudja?”, kérdeztem.
Diego felsóhajtott, és leengedte a kezeit. „Nem tudom. Hadd gondolkodjak rajta, amíg megtaláljuk őket.”
„Nagyon óvatosnak kell lennünk, ha nappal akarunk visszamenni. Elég feltűnőek vagyunk a napfénynél, ugye.”
Elvigyorodott. „Csináljunk úgy, mint a nindzsák!”
Bólintottam. „Egy szupertitkos nindzsa klub sokkal jobban hangzik, mint ez az egész örök-legjobb-barátság dolog.”
„Az biztos.”
Alig több, mint pár másodperc alatt megtaláltuk azt a pontot, ahol a csapat elhagyta a szigetet. Ez volt a könnyebbik része. Hogy megtaláljuk azt, ahol szárazföldre léptek, már keményebb dió volt. Először úgy döntöttünk, szétválunk, majd azonnal egyhangúlag el is vetettük az ötletet. Igazán logikusan gondolkodtunk – ha ugyanis egyikünk talál valamit, hogyan hozza a másik tudtára? – de az is benne volt, hogy én nem akartam elszakadni Diegotól, és úgy láttam, ő is hasonlóan érez. Életünk során egyikünknek sem voltak baráti kapcsolatai, és túl értékes volt ez ahhoz, hogy akár egy percet is elfecséreljünk belőle.
Nem volt túl sok lehetőség, hogy merre mehettek. Mehettek a félszigetre vagy egy másik szigetre, vissza Seattle külvárosába vagy északra, Kanadába. Akárhányszor leromboltuk vagy leégettük a házunkat, Riley-t nem érte váratlanul – mindig pontosan tudta, hogy hova megyünk legközelebb. Ezek miatt a szemetek miatt előre kellett tervezni, de egyikünket sem avatta be a tervbe.
Bárhol lehettek.
Az, hogy folyton lemerültünk a víz alá, hogy elkerüljük az embereket és a hajókat, jelentősen lelassított minket. Egész nap nem jártunk szerencsével, bár ezt egyikünk se bánta. Vidámabbak voltunk, mint valaha.
Nagyon furcsa nap volt. Ahelyett, hogy szerencsétlenül ültem volna a sötétségben, miközben megpróbálom elkerülni, hogy elveszítsem a végtagjaimat és magamba fojtom az undoromat, nindzsát játszottam új legjobb barátommal, aki talán többet is jelent nekem. Nagyokat nevettünk, miközben árnyékról árnyékra ugráltunk, és köveket dobáltunk egymáshoz, mintha nindzsa-csillagok lennének. Aztán lement a nap és hirtelen ideges lettem. Fog-e minket keresni Riley? Vagy azt hiszi, elégtünk? Vagy ezt ő jobban tudja?
Elkezdtünk gyorsabban mozogni. Sokkal gyorsabban. Már körüljártuk a környező szigeteket, úgyhogy a szárazföldre koncentráltunk. Körülbelül egy órával napnyugta után megéreztem egy ismerős illatot, és egy másodpercen belül már a nyomukban voltunk. Mihelyt megtaláltuk, honnan jön az illat, olyan könnyű volt követni, mintha egy elefántcsordát kövtnénk a friss hóban.
Megbeszéltük, mit csináljunk, most már sokkal komolyabban, miközben futottunk.
„Szerintem, nem kellene megmondanunk Rileynak”, mondtam, „Mondjuk azt, hogy a te barlangodban töltöttük a napot, mielőtt a keresésükre indultunk volna.” Amint beszéltem, az üldözési mániám elhatalmasodott. „Sőt, még jobb, ha azt mondjuk, a barlang teli volt vízzel. Még csak beszélgetni sem tudtunk.”
„Szerinted Riley „rossz fiú”, ugye?”, kérdezte halkan egy perccel később. Amíg beszélt, megfogta a kezemet.
„Nem tudom. De inkább úgy veszem, mintha az lenne, biztos, ami biztos.” Tétováztam, aztán így szóltam: „Te nem akarod azt gondolni, hogy ő rossz szándékú.”
„Nem.”, vallotta be. „Olyan, mintha a barátom lenne. Úgy értem, nem abban az értelemben, ahogy te a barátom vagy.” Megszorította a kezemet. „De jobban, mint bárki más… Nem akarom azt hinni, hogy …”, Diego nem fejezte be a mondatot.
Én is megszorítottam az ő kezét. „Lehet, hogy tök rendes. Az, ha óvatosak vagyunk, nem változtat azon, hogy ki is ő.”
„Rendben. Akkor a vízzel teli barlang sztorit mondjuk. Legalábbis egyelőre… Később majd beszélhetek vele a napfényről. Amúgyis inkább nap közben tenném, mert akkor azonnal tudom bizonyítani is, amit állítok. És ha netalán már tudná, de biztos jó oka volt, hogy mást mondjon, akkor akkor kellene beszélnem vele, mikor kettesben vagyunk. Elkapom hajnalban, amikor visszajön, akárhova is ment…”
Észrevettem, hogy inkább egyes számot használt rövid beszédében, és ez rosszul érintett. Ugyanakkor azonban nem is akartam részt venni Riley felvilágosításában. Bennem nem volt meg az a bizalom iránta, ami Diegoban igen.
„Nindzsatámadás hajnalban!", mondtam, hogy megnevettessem. Sikerült. Ismét viccelődtünk, amíg követtük a vámpírcsapatunkat, de ebiztosre vettem, hogy éppúgy komoly dolgok jártak a fejében incselkedés közben is, mint az enyémben.
Én pedig egyre idegesebb lettem, amíg futottunk. Mert bár gyorsan futottunk, és biztos nem tévesztettük el a nyomot, mégis túl sokáig tartott. Egyre távolabb jutottunk a parttól, egyre feljebb és közelebb a hegyekhez, messze új vidékre. Nem ez volt a megszokott.
Minden háznak, amelyet kölcsönvettünk, akár a helyekben volt, akár egy szigeten, akár eldugva egy nagy farmon, volt néhány közös tulajdonsága. Halott tulajdonosok, távoli hely és még egy dolog. Mind Seattle környékén voltak. Úgy helyezkedtek el a nagy város körül, mint bolygó körül keringő holdak. Mindig Seattle volt a középpont, mindig az volt a cél.
Most körön kívül voltunk, és ez rossz volt. Talán ez nem jelentett semmit, talán csak azért volt így, mert ma olyan sok minden megváltozott. Minden, amit korábban igaznak tartottam, feje tetejére állt, és nem volt hangulatom még több felforduláshoz. Miért nem tudott Riley valami szokványos helyet találni?