Még mindig kezében volt a kezem. Nem rázta, de nem is fogta igazából. „Szükségünk van egy titkos kézfogásra!”
„Ezt rád bízom.”
„Akkor a jelenlévők létrehozzák a szuper-titkos legjobb barát klubot, a közös kézfogás egy későbbi időpontban kerül meghatározásra”, mondta. „Legelső feladat: Riley. Nem tudja, mi zajlik? Félrevezetik? Vagy hazudik?”
Mélyen és komolyan a szemembe nézett, miközben beszélt. Ez nem változott akkor sem, amikor kimondta Riley nevét. Abban a pillanatban megértettem, hogy semmi nem volt igaz a Riley és Diego barátságáról szóló történetekből. Mindössze arról volt szó, hogy Diego sokkal régebb óta ott volt már a közelében, mint a többiek, semmi más. Megbízhattam benne.
„Add hozzá a listához”, mondtam, „a legendákat. Melyek azok, amiket ő talált ki?”
„Telitalálat. Pontosan ez az, amire rá kell jönnünk. De előbb csináljunk egy újabb kísérletet!”
„Ettől a szótól ideges leszek.”
„A bizalom alapvető eleme ennek az egész titkos klubosdinak.”
Felállt, ahol az előbb kivájta a falat, és ismét vésni kezdett. Egy másodperccel később már a levegőben lógtak a lábai, míg az egyik kezével tartotta magát, a másikkal pedig tovább ásott.
„Inkább fokhagymát keress”, kértem, majd visszahátráltam az alagúthoz, amely a tengerhez vezetett.
„A történetek nem igazak”, szólt. Egyre feljebb húzta magát a lyukban, amit létrehozott, és a föld egyre csak hullott lefelé. Így eléri, hogy lassan betemeti az egész búvóhelyét, vagy elárasztja fénnyel, aminek még kevesebb értelme van.
Én megtettem a menekülő útvonalhoz vezető út nagy részét, csak az ujjbegyeim és a szemem látszott már ki a peremen. A víz még csak a csípőmig ért. A másodperc tört része alatt eltűnhetnék a lenti sötétségben. El tudnék tölteni egy napot is levegővétel nélkül.
Soha nem szerettem a tüzet. Talán néhány mélyen eltemetett gyerekkori- vagy még inkább néhány frissebb emlék miatt. Amikor vámpírrá váltam, eléggé lángoltam ahhoz, hogy az megmaradjon bennem.
Diego már közel járt a felszínhez. Ismét elöntött az aggodalom, hogy elveszítem új és egyetlen barátomat.
„Kérlek, fejezd be, Diego!”, suttogtam, mert tudtam, hogy valószínűleg kinevetne, de azt is, hogy nem hall.
„Bízz bennem, Bree!”
Vártam, mozdulatlanul.
„Majdnem…”, dörmögte, „Rendben!”
Megfeszülten vártam a fényt vagy a szikrát, vagy a robbanást, de Diego visszamászott, miközben még mindig sötét volt. A kezében egy hosszú gyökér volt, egy vastag, kígyószerű valami, ami majdnem olyan magas volt, mint én. Diego pedig amolyan én-megmondtam pillantással nézett rám.
„Azért nem vagyok én annyira meggondolatlan!”, mondta. Szabad kezével a másikban lévő gyökérre mutatott. „Nézd - elővigyázatosság!”
Azzal beledöfte a gyökeret az általa újonnan létrehozott lyukba. Egy utolsó kavics- és homokáradat következetett, ekkor Diego térdre ereszkedett, és elhúzódott az útból. Aztán egy ragyogó fénysugár – egy a sokból, amely Diego karjára esett – áthatolt a barlang sötétjén. A fény oszlopot képzett a plafontól a padlóig, csillámlott, amint a szálló por átszűrődött rajta. Teljesen ledermedtem, megragadtam a párkányt, ugrásra készen álltam.
Diego nem rántotta el a kezét és nem kezdett el ordítani. Nem volt füstszag sem. Az üregben százszor világosabb volt, mint korábban, de úgy tűnt, nincs rá hatással. Sőt, talán az árnyas fáról szóló meséje is igaz. Óvatosan rápillantottam, amint mozdulatlanul, csillogva térdelt a fényoszlop mellett. Úgy tűnt, semmi baja, noha a bőre kissé megváltozott. Valami apró mozdulat, talán egy leülepedett porszem hatására visszaverte a fényt. Majdnem úgy nézett ki, mintha ragyogna egy kicsit.
Talán mégsem a porszem, hanem az égés miatt. Talán nem is fájdalmas, és túl későn fog rájönni…
Másodpercek teltek el, míg meredten néztük a nappali világosságot.
Aztán egy mozdulattal, amelyre számítani is lehetett és váratlan is volt egyszerre, feltartotta a kezét, tenyérrel felfelé és kinyújtotta karját a fény irányában.
Sokkal gyorsabban reagáltam, mint ahogy végiggondolhattam volna, pedig az is átkozottul gyors volt. Gyorsabban mozdultam, mint előtte bármikor.
Nekilöktem Diegót a törmelékkel teli üreg hátsó falának, épp mikor már csak alig pár centi választotta el attól, hogy kitegye bőrét a fénynek. A helyiség hirtelen megtelt fénnyel, én pedig megéreztem a melegséget a lábamon ugyanabban a pillanatban, amikor rájöttem, hogy nincs elég hely ahhoz, hogy Diegot a falhoz szögezzem anélkül, hogy az én valamely testrészemet ne érje a napfény.
„Bree”, zihálta.
Automatikusan elálltam az útjából, szorosan a falhoz tapadtam. Mindez a másodperc tört része alatt történt, de mindvégig azt vártam, mikor hasít belém a fájdalom. Vártam, hogy felcsapjanak a lángok, és terjedni kezdjenek, mint azon az éjszakán, mikor találkoztam a nővel, csak gyorsabban. A vakító fénysugár eltűnt. Ismét csak a napfény-oszlopot láttam.
Ránéztem Diego arcára – szemei elkerekedtek, szája nyitva maradt. Teljesen mozdulatlan volt, biztos vészjelzés gyanánt. Le akartam nézni a lábamra, de féltem a látványtól, hogy mi maradt belőle. Nem hasonlított ahhoz, mint amikor Jen letépte a karomat, bár az jobban fájt. De ezt nem fogom tudni visszaragasztani.
Azonban még mindig nem éreztem fájdalmat.
„Bree, látod ezt?”
Gyorsan megráztam a fejem. „Mennyire rossz a helyzet?”
„Rossz?”
„A lábam”, szűrtem a fogaimon keresztül. „Csak mondd meg, mi maradt belőle.”
„Nekem úgy tűnik, a lábaddal minden rendben.”
Gyorsan lenéztem, és valóban ott volt a lábam és a vádlim, akárcsak korábban. Megmozgattam a lábujjaimat. Rendben.
„Fáj?”, kérdezte.
Leugrottam a padlóra, a térdre ereszkedtem. „Még nem.”
„Láttad, mit történt? A fénynél?”