Egy pillanatra Fred arcát láttam magam előtt. Azt mondta, vár egy napot. Kíváncsi voltam, vajon megtartja-e a szavát. Bárcsak elmondhatnám neki az igazságot a sárgaszeműekről, és hogy mennyi mindenről nem tudunk. Igazából erről az egész világról nem tudtunk semmit.
Milyen érdekes lenne megismerni ezt a világot. Különösképp valaki olyannal, aki láthatatlanná tud tenni, és aki mellett biztonságban érezhetem magam.
De Diego meghalt. Ő már nem fog eljönni velem, hogy megtaláljuk Fredet. Ettől a jövő nem lett túl bíztató.
Hallottam egy keveset, abból, ami zajlott, de csak az ordítást, és néhány hangot. Akármik is voltak azok a furcsa dörömbölő hangok, most túlságosan tompán hallatszottak ahhoz, hogy rájöjjek, mik is lehetnek azok.
Pár perccel később meghallottam, amint Carlisle így szól: „Nektek el kell…” – hangja egy pillanatra túlságosan elhalkult, aztán így fejezte be – … most innen. Segítenénk, ha tehetnénk, de most nem mehetünk el innen.”
Valaki felmordult, de ez a morgás nem fenyegetően hangzott. A vonyítás csöndes nyüszítéssé halkult, majd lassan megszűnt, amint eltávolodott tőlem.
Néhány percig csönd volt. Hallottam, amint Carlisle és Esme halkan beszélgetnek, és még néhányan, akiket nem ismertem. Bárcsak éreznék valami illatot – mivel nem láttam, és a hangokat is csak tompán hallhattam, erőlködnöm kellett, hogy más érzékszerveimet használjam arra, hogy rájöjjek, mi is folyik körülöttem. De csakis annak a borzasztó édes füstnek a szagát éreztem.
Egyikük hangja magasabb és élesebb volt a többiekénél, azt hallottam legjobban.
„Még öt perc”, mondta az illető. Biztos voltam benne, hogy női hang. „Bella harminchét másodperc múlva kinyitja a szemét. Biztos vagyok benne, hogy már most is hall bennünket.”
Megpróbáltam megérteni, miről lehet szó. Valaki mást is arra kényszerítenek, hogy csukva tartsa a szemét, mint engem? Vagy azt hiszik, Bellának hívnak? Nem mondtam meg nekik a nevem. Megint megpróbáltam valami illatot megérezni.
A motyogás folytatódott. Az egyik hang halkabb volt, mint a többi – egyáltalán nem hallottam a csengését. De nem lehettem biztos ebben, hiszen Jasper olyan erősen befogta a fülemet.
„Még három perc”, mondta a magas, tiszta hang.
Jasper elengedte a fejemet.
„Most már jobban teszed, ha kinyitod a szemed”, mondta pár lépéssel távolabbról. Megijedtem attól, ahogy ezt mondta. Gyorsan körülnéztem, kerestem a veszélyt, amire a hanglejtéséből következtettem.
Látómezőm egészét elhomályosította a sötét füst. Jasper a közelemben állt, szemöldökét összevonva. Összeszorította a fogait, és olyan arckifejezéssel nézett rám, mintha … tartana valamitől. Nem úgy tűnt, mintha tőlem félne, inkább úgy, mintha miattam tenne így. Úgy rémlett, mintha azt mondta volna korábban, hogy veszélybe sodorhatom őket valami Volturinál. Kíváncsi lettem volna, mi az a Volturi. Kíváncsi voltam arra is, milyenek lehetnek ezek a félelmetes, veszélyes vámpírok, akiktől ő is fél.
Jasper mögött négy vámpír helyezkedett el, lazán egymás mellett, nekem háttal álltak. Egyikük Esme volt. Mellette egy magas szőke nő állt, egy apró fekete hajú lány és egy barna hajú férfi vámpír, aki olyan nagydarab volt, hogy már maga a látványa is ijesztő volt – ő volt az, aki megölte Kevint. Egy pillanatra elképzeltem, amint ez a vámpír elkapja Raoult. Különösen klassz látvány lett volna.
Volt még három vámpír a nagydarab mögött. Nem láttam pontosan, mit is csinálnak, mivel a fickó útban volt. Carlisle a földön térdelt, mellette pedig egy bronzvörös hajú férfi vámpír volt. A földön egy másik alak feküdt, de belőle nem láttam sokat, csak egy farmert és egy kis pár barna bakancsot. Vagy nő volt, vagy egy fiatal férfi. Kíváncsi lettem volna, hogy vajon épp egy vámpírt raknak-e össze.
Szóval összesen nyolc vámpír, plusz még azok, akik korábban ordítottak, akármilyen különös vámpírok is lehettek, legalább még nyolcan voltak. Tizenhat, vagy még több. Több, mint kétszer annyian voltak, mint amennyire Riley szerint számítanunk kellett.
Azon kaptam magam, amint ádázul abban reménykedek, hátha a fekete palástosok elkapták Rileyt és megkínozták.
A földön fekvő vámpír lassacskán megpróbált talpra állni – olyan esetlenül mozgott, mintha valami ügyetlen ember volna.
A szélirány megváltozott, felém és Jasper felé fújva a füstöt. Egy pillanatra semmit sem láttam rajta kívül. Bár nem voltam teljesen vak, mint korábban, hirtelen több okból is nyugtalanabb lettem. Olyan volt, mintha ez a nyugtalanság a mellettem álló vámpírból áradna.
A következő pillanatban azonban a könnyű szellő elállt, és ismét mindent láthattam és érezhettem.
Jasper mérgesen rám sziszegett, fellökött guggoló tartásomból vissza a földre.
A lány volt az – az ember, akire pár perccel ezelőtt még én is vadásztam. Az az illat volt előttem, amelyre eddig minden idegszálammal koncentráltam. Az édes, nedves aromája a legízletesebb vérnek, amelyet valaha követtem. Úgy éreztem, mintha a szám és a torkom is tüzelne.
Erősen próbáltam tartani magam – igyekeztem arra gondolni, hogy Jasper csak azt várja, hogy ismét felugorjak, és akkor megölhet – de csak részben tudtam ezt megvalósítani. Olyan volt, mintha két részre szakadtam volna.
A Bella nevű lány döbbenten nézett rám barna szemeivel. Most, hogy láttam is, még rosszabbá vált a helyzet. Szinte láttam a vékony bőrén keresztül, amint áramlik a vér az ereiben. Megpróbáltam valamerre másfelé nézni, de szemeim újra meg újra visszanéztek rá.
A bronzvörös hajú fiú halkan beszélt a lányhoz. „Megadta magát. Ilyesmit még soha nem láttam. Csak Carlisle-nak juthatott eszébe, hogy fölkínálja. Jaspernek nem tetszik a dolog.”
Carlisle valószínűleg akkor magyarázta el neki a helyzetet, amikor Jasper befogta a fülem.
A vámpírfiú mindkét karjával átölelte a lányt, aki kezeit a fiú mellkasához szorította. A lány torka mindössze pár centiméterre volt a fiú szájától, de láthatóan a lány egyáltalán nem félt tőle. És a fiú sem úgy tűnt, mintha vadászna. Már korábban is megpróbáltam megérteni, mit is jelenthet az, hogy egy vámpírközösség házi kedvencként tart egy embert, de ennek köze nem volt ahhoz, amit elképzeltem. Ha a lány is vámpír lett volna, azt hittem volna, hogy együtt járnak a fiúval.
„Jasper jól van?”, suttogta a lány.
„Kutya baja. Csak csípi a vámpírméreg”, válaszolta a vámpír.
„Megmarták?”, kérdezte, és úgy hangzott, mintha megdöbbentette volna a tény.
Ki ez a lány? Miért engedik meg ezek a vámpírok, hogy velük legyen? Miért nem ölték még meg őt? Miért tűnik úgy, mintha a lány jól érezné magát körükben, mintha nem félne tőlük? Olyan volt, mintha a lány is ebbe a világba tartozott volna, mégse értette volna a működését. Hát persze, hogy Jaspert megmarták. Hisz az imént harcolt – és elpusztította – az egész seregünket. Tudja ez a lány egyáltalán, hogy mik vagyunk mi?
Aú. A torkom annyira égett, hogy az már szinte elképzelhetetlen. Megpróbáltam nem gondolni arra, hogyan csillapítaná mindezt a lány vére, de a szél éppen az arcomba fújta az illatát. Azzal már elkéstem, hogy ne veszítsem el a fejem – megéreztem a zsákmány illatát, amelyre vadásztam, és ezt már semmi sem változtathatta meg.
„Egyszerre akart ott lenni mindenhol.”, mondta a bronzvörös hajú fiú a lánynak. „Azt szerette volna, ha Alicenek egyáltalán nem akad ellenfele.” Megcsóválta a fejét, amint ránézett az apró, fekete hajú lányra. „Pedig hát Alice tud vigyázni magára.”
Az Alice nevű vámpír gyors pillantást vetett Jasperre. „Túlbuzgó szamár”, mondta tiszta, szoprán hangján. Jasper egy félmosoly kíséretében a szemébe nézett, és egy pillanatra mintha a létezésemről is megfeledkezett volna.
Nehéz volt megküzdeni az ösztöneimmel, amelyek azt súgták, használjam ki pillanatnyi kihagyását, és vessem rá magam a lányra. És akkor nem egész egy pillanattal később a lány meleg vére – a vér, amelyet hallottam, hogyan pumpál a szíve – enyhítené a lángolást. Olyan közel volt a lány…
A bronzvörös hajú vámpír figyelmeztetően rám nézett, és tudtam, megölne, ha megpróbálnám megszerezni a lányt, de a torkomat gyötrő fájdalom miatt pedig úgy éreztem, akkor halok meg, ha mégsem teszem. Annyira fájt, hogy felordítottam kínomban.
Jasper rám mordult, én pedig megpróbáltam mozdulatlan maradni, de a lány vérének illata annyira vonzott, hogy úgy éreztem, mintha egy láthatatlan kéz rántana fel újra és újra a földről. Korábban sose kellett lemondanom egy étkezésről, ha egyszer már elkezdtem vadászni. Ujjaim a földet kaparták, hátha találok valamit, amibe belekapaszkodhatnék, de nem találtam semmit. Jasper fölém hajolt, és hiába voltam tisztában azzal, hogy ez azt jelenti, két másodpercre vagyok a haláltól, nem tudtam koncentrálni, mert gondolataimat a szomjúság érzete uralta.
Ekkor megjelent Carlisle, kezét Jasper karjára tette. Kedves, nyugodt szemekkel nézett rám. „Meggondoltad magad, kislány?”, kérdezte. „Nem akarunk elpusztítani, de ha nem tudsz uralkodni magadon, kénytelenek leszünk.”
„Hogyan tudjátok megállni?”, kérdeztem őt, szinte könyörögve. Nekik nem égeti a torkukat? „Őt akarom.” A lányra szegeztem tekintetemet, és elkeseredetten azt kívántam, bárcsak eltűnne a köztünk lévő távolság. Ujjaim hasztalan kaparták a köves talajt.
„Muszáj kibírnod”, mondta Carlisle komolyan. „Önuralmat kell gyakorolnod. Nem lehetetlen, ráadásul csak ez mentheti meg az életedet.”
Ha az az egyetlen reményem az életben maradásra, hogy kibírom, amíg ez az emberlány ezekkel a vámpírokkal van, akkor halálra vagyok ítélve. Ki nem állhattam a tüzet. Egyébként is ellentmondásos gondolataim voltak az életben maradással kapcsolatban. Nem akartam meghalni, nem bírtam a fájdalmat, de mi értelme volt? Mindenki meghalt. Diego napok óta halott volt.
A neve a nyelvemen volt. Majdnem kimondtam hangosan. Ehelyett fejemre kulcsoltam a kezemet és megpróbáltam valami olyasmire gondolni, ami nem okoz fájdalmat. Nem akartam se a lányra, se pedig Diegora gondolni. De nem ment könnyedén.
„Nem kellene messzebbre mennünk tőle?”, suttogta a lány durván, félbeszakítva ezzel a koncentrációmat. Újra visszanéztem rá. A bőre olyan vékony volt, olyan lágy, szinte láttam, amint lüktet az ér a nyakán.
„Itt kell maradnunk”, mondta a vámpír, akibe kapaszkodott a lány. „Már a tisztás északi végénél járnak.”
Kik? Északra pillantottam, de a füstön kívül nem láttam mást. Ezalatt Rileyt és a teremtőnket értette? Újra elöntött a rettegés hulláma, amelyet a remény szikrája követett. Képtelenség, hogy a nő és Riley legyőzze ezeket a vámpírokat, akik olyan sokunkat megölték, vagy mégis? Még így is, hogy azok, akik üvöltöttek, elmentek, úgy tűnt, Jasper egyedül képes elbánni kettejükkel.
Vagy erre a titokzatos Volturira gondolt?
A szél ismét az arcomba fújta a lány illatát, nem bírtam tovább gondolkodni. Vérszomjasan meredtem rá.
A lány visszanézett, arckifejezése mégis más volt, mint amilyennek lennie kellett volna. Bár éreztem, amint ajkaim visszahúzódnak a fogsoromról, és bár remegtem az erőfeszítéstől, hogy visszafogjam magam és ne ugorjak rá, láthatóan, nem félt tőlem. Ehelyett úgy tűnt, mint aki meg van babonázva. Majdnem az az érzésem volt, mintha meg akarna szólítani – mintha már a nyelvén lett volna a kérdés, amit fel akart tenni.
Aztán Carlisle és Jasper távolodni kezdtek a tűztől – és tőlem – aztán mindannyian felsorakoztak, maguk közé zárván a lányt is. Mindannyian elnéztek mellettem, bele a tűzbe, vagyis akármi is legyen az, amitől féltek, közelebb volt hozzám, mint hozzájuk. A lángnyelvek közelsége ellenére is közelebb húzódtam a füsthöz. Meg kellene lépnem? Eléggé zaklatottak ahhoz, hogy elmenekülhessek? Hová mehetnék? Fredhez? Vagy tűnjek el egyedül? Keressem meg Rileyt, hogy bűnhődjön meg azért, amit Diegoval tett?
Amint hezitáltam, elmerengve ezen az utolsó gondolaton, a pillanat elmúlt. Mozgást hallottam észak felől és tudtam, akármi is közeleg, engem közrefognak a sárga szeműek.
„Hmmm”, hallatszott egy fásult hang a ködből.
Ebből az egyetlen szótagból pontosan tudtam, ki is az, és ha nem dermesztett volna halálra az ostoba rémület, hanyatt-homlok menekültem volna.
A fekete palástosok voltak azok.
Mint jelent mindez? Új harc fog kezdődni? Tudtam, hogy a sötét-palástos vámpírok örömmel vették volna, ha a teremtőmnek sikerült volna elpusztítania ezeket a sárga szeműeket. A teremtőnk azonban ezt egyértelműen elbukta. Ez azt jelenti, hogy meg fogják ölni a nőt? Vagy Esmét, Carlislet és a többieket ölik meg helyette? Ha választhattam volna, ki legyen az áldozat, egész biztosan nem azokat választom, akik fogságában most voltam.
A sötét-palástosok keresztül lebegtek a párán, hogy szembe nézzenek a sárga szeműekkel. Egyikük sem nézett az én irányomba. Teljesen nyugton maradtam.
Négyen voltak, mint legutóbb is. Nem számított, hogy a sárga szeműek pedig heten voltak. Láthatóan ők is épp annyira tartottak ezektől a sötét-palástosoktól, mint Riley és a teremtőnk tartott. Volt valami hátborzongató bennük, amit nem csak látni, hanem határozottan érezni is lehetett. Büntetés végrehajtók voltak, akik sosem veszítettek.
„Isten hozott, Jane!”, mondta az a sárga szemű, aki átkarolta a lányt.
Ezek ismerik egymást. A bronzvörös vámpír hangja azonban nem volt barátságos, de nem volt erélytelen vagy buzgó se, mint Rileyé, aki a kedvükre akart tenni, sem pedig őrülten megfélemlített, mint a teremtőnké. Hangja egyszerűen hűvös volt és udvarias és még csak meg sem volt lepve. Akkor most a sötét-palástosok lennének a Volturi?
Az alacsony vámpír, aki vezette a sötét-palástosokat – nyilvánvalóan ő volt Jane – tekintete lassan végigsiklott a hét sárga szemű vámpíron és az emberlányon, majd a végén felém fordult. Most láttam először az arcát. Fiatalabb volt mint én, vámpírként azonban úgy sejtettem, sokkal idősebb. Szemei sötét bársonyvörös színűek voltak. Tudtam, hogy elkéstem azzal, hogy megússzam, hogy észrevegyen, mégis lehajtottam a fejemet és arcomat a kezembe temettem. Talán, ha egyértelművé válik, hogy nem akarok harcolni, Jane is úgy bánik majd velem, mint Carlisle tette. Bár erre azért nem sok reményem volt.
„Ezt nem értem”, Jane fásult hangjába némi bosszúság keveredett.
„Megadta magát”, magyarázta a bronzvörös vámpír.
„Megadta magát?”, csattant fel Jane.
Mikor felnéztem, láttam, amint a sötét-palástosok összenéznek. A bronzvörös hajú korábban azt mondta, nem látott még olyat, hogy valaki megadta volna magát. Talán a sötét-palástosok sem.
„Carlisle választás elé állította”, mondta a bronzvörös vámpír. Úgy tűnt, ő a sárga szeműek szóvivője, noha úgy véltem, Carlisle lehet a vezetőjük.
„Azoknak, akik megszegik a törvényt, nincs választási lehetőségük”, közölte Jane, ismét unott hangon.
Csontjaim mintha jéggé dermedtek volna, de már nem voltam megrémülve. Immáron úgy tűnt, elkerülhetetlen a vég.