4

Egy bíbor-fekete utca szélén félig eltakarva egy férfi dulakodott egy nővel, pofonvágta, míg egy másik nő nézte őket csendben. Ruhájukról ítélve azt feltételeztem, hogy egy strici lehet az és két kurvája.
Ez az, amit Riley mondott nekünk. A söpredékre vadásszunk. Azokra az emberekre, akik senkinek nem fognak hiányozni, azokra, akik nem egy rájuk váró családhoz sietnek haza, azokra, akiknek nem jelentik az eltűnését.
Ugyanígy választott ki minket is. Táplálék és istenek. Mindkettőt az aljanép biztosítja.
Másokkal ellentétben én mindig azt tettem, amit Riley mondott nekem. Nem azért, mert kedveltem. Az az érzés, már régen elmúlt. Hanem azért, mert amit mondott, az helyesnek tűnt. Mi értelme lett volna felhívni a figyelmet a tényre, hogy egy halom újszülött vámpír Seattle-t saját vadászterületének tekinti? Hogyan segíthetett volna ez rajtunk?
Soha nem hittem a vámpírokban, mielőtt magam is azzá váltam. Ezért, ha a világ többi része sem hisz a vámpírokban, akkor a többi vámpír nyilván nagyon óvatosan vadászik, ezzel érvelt Riley. Valószínűleg jó okuk volt erre.
És ahogy Diego is mondta az okos vadászat csak egy kis leleményességen és türelmen múlik.
Természetesen mindannyian sokszor hibáztunk, és Riley olvasta az újságokat, és felnyögött és ordított velünk, és széttörte a keze ügyébe kerülő dolgokat – mint például Raoul videojátékát. Aztán Raoul begurult és széttépett valakit és elégette. Aztán Riley elment és ismét megkeresett és elkobzott minden gyufát és öngyújtót. Néhány ilyen kör után Riley egy újabb maroknyi vámpírrá alakított huligánnal tért vissza, hogy pótolja az elveszetteket. Végtelen körforgás volt.
Diego az orrán át vett levegőt – hosszan, mély lélegzetet vett – én pedig láttam, amint a teste megváltozik. Lekuporodott a tetőre, egy kézzel megmarkolva a szélét. Furcsa barátságossága eltűnt, immár vadász volt. Ez volt az, amire rájöttem, amitől jobban éreztem magam, mert megértettem.
Kikapcsoltam az agyamat. Itt volt az ideje, hogy vadásszak. Mély levegőt vettem, beszívtam az alattunk lévő emberek belsejében áramló vér illatát. Nem ők voltak az egyedüli emberek a környéken, de ők voltak legközelebb. Az, hogy kire vadászunk, olyan elhatározás volt, amit azelőtt meg kellett tenni, mielőtt kiszagoltuk volna a zsákmányt. Most már túl késő volt, hogy bármit megváltoztassunk.
Diego elengedte a tető szélét, kikerült a látószögemből. Olyan halkan ért földet, hogy nem hívta fel magára sem a kiabáló, sem a kívülről őket figyelő prostituált, sem pedig a dühös strici figyelmét.
Halk morgást hallattam a fogaim közül. Enyém. A vér az enyém. A torkomban a tűz lobogva égett, nem tudtam semmi másra gondolni.
Leugrottam a tetőről, megpördültem az utca körül, így a kiabáló szőke mellé kerültem. Hallottam, hogy Diego közvetlenül mögöttem van, ezért figyelmeztetően rámorogtam, miközben a hajánál fogva megragadtam a meglepett lányt. A sikátor falához ráncigáltam, aminek nekitámasztottam a hátamat. Védekezés kedvéért.
Aztán teljesen elfeledkeztem Diegoról, mert éreztem a forróságot a bőre alatt, hallottam pulzusának lüktetését közel a bőre felszínéhez.
Kinyitotta a száját, hogy sikítson, de fogaim szétzúzták a légcsövét, mielőtt a hang elhagyhatta volna a torkát. Csak a levegő és vér bugyogott a tüdejében, és nem tudtam megállni, hogy halkan fel ne sóhajtsak.
A vér meleg volt és édes. Eloltotta a tüzet a torkomban, csillapította a kínzó, viszkető ürességet a hasamban. Szívtam és nyeltem, csak halványan voltan tudatában bármi másnak.
Ugyanezeket a hangokat hallottam Diego felől, ő a férfit kapta el. A másik nő eszméletlenül feküdt a földön. Egyikük sem csapott zajt. Diego jó volt.
Az a gond az emberekkel, hogy soha nincs elég vér bennük. Úgy tűnt, mintha alig néhány másodperc alatt kiszáradt volna a lány. Élettelen testét rángattam idegességemben. A torkom már megint elkezdett égni.
Ledobtam az elhasznált testet a földre, lekuporodtam a falnál és azon tűnődtem, vajon megragadhatnám-e az eszméletlen lányt és elszaladhatnék-e vele, mielőtt Diego elkap.
Diego már végzett a férfival. Aztán rám nézett egy olyan arckifejezéssel, amit úgy tudnék csak megfogalmazni, hogy … együttérzés. De lehet, hogy teljesen félreértettem. Nem találkoztam még senkivel korábban, aki nagylelkű lett volna velem, így nem voltam biztos abban, hogy ez tényleg annak látszott-e.
„Vigyed”, mondta, és a földön fekvő élettelen lány felé intett a fejével.
„Viccelsz?”
„Nem, én most rendben vagyok. Van még időnk vadászni párat az éjszaka”
Óvatosan ránéztem, hogy látom-e valamiféle jelét, hogy át akarna verni, míg előreszökkentem és lecsaptam a lányra. Diego nem mozdult, hogy megállítson. Kissé elfordult és felnézett a fekete égboltra.
Belemélyesztettem a fogamat a lány nyakába, miközben nem vettem le Diegoról a tekintetemet. Ez a lány még jobb volt, mint az előző. A vére teljesen tiszta volt. A szőke lány vérének keserű utóíze volt a drogok miatt – hozzá voltam szokva, így alig tűnt fel. Nagyon ritkán történt meg velem, hogy igazán tiszta vérhez jussak, mivel követtem a söpredék-szabályt. Úgy tűnt, Diego is követi a szabályokat. Éreznie kellett az illatot, hogy miről mondott le.
Miért tette ezt?
Mikor a második test is kiürült, enyhült a torkomban a kínzó fájdalom. Sok vér volt a szervezetemben. Valószínűleg nem fogok égni egy néhány napig.
Diego még várt, csendben fújta ki a levegőt a fogai között. Mikor hagytam, hogy a test egy puffanással a földre zuhanjon, visszafordult hozzám, és rám mosolygott.
„Ööö, köszönöm”, mondtam.
Biccentett. „Úgy tűnt, neked többre van szükséged, mint nekem. Emlékszem, milyen nehéz volt kezdetben.”
„Később könnyebb lesz?”
Megrántotta a vállát. „Bizonyos dolgok igen”
Egymásra néztünk egy pillanatra.
„Miért nem dobjuk be ezeket a testeket a tengerszorosba?”, javasolta.