Lehajoltam, megragadtam a halott szőkét és élettelen testét a vállamra hajítottam. Épp fel akartam venni a másikat, de Diego megelőzött, a strici már a hátán volt.
„Majd én”, mondta.
Követtem Diegot a sikátor falára, aztán átlendültünk az autópálya alatti acélgerendák között. Az alattunk haladó autók fényei elkerültek minket. Azon gondolkodtam, milyen ostobák az emberek, milyen gondatlanok, és örültem, amiért nem vagyok én is olyan tudatlan.
Elrejtőzve a sötétben folytattuk utunkat az üres kikötő felé, amely be volt zárva éjszakára. Diego nem habozott a betonösvény végénél, csak leugrott a szélén a nehéz teherrel és eltűnt a vízben. Én is utánasiklottam. Olyan ügyesen és gyorsan úszott, mint egy cápa, egyre mélyebbre és messzebbre a fekete vízben. Hirtelen megállt, amikor megtalálta, amit keresett – egy hatalmas, iszappal borított szikladarabot az óceán mélyén, amelynek oldalára tengeri csillagok és szemétdarabok tapadtak. Több, mint 100 láb mélyen lehettünk – egy ember számára vaksötét lett volna. Diego elengedte a testeket, melyek lassan elúsztak a mellette lévő áramlattal, míg ő a kőtömb aljánál lévő mocskos homokba markolt. Egy másodperccel később talált egy üreget, és kitépte a tömböt korábbi helyéről. A kő súlya alatt Diego derékmagasságig a tengeri homokba fúródott. Felnézett, és intett nekem.
Leúsztam hozzá, útközben fél kézzel összehalásztam a testeket. Belelöktem a szőkét a kő alatti fekete üregbe, aztán a másik lányt és a stricit is utánadobtam. Beléjük rúgtam egy kicsit, hogy biztos legyek abban, hogy benn vannak, aztán elálltam az útból. Diego rájuk ejtette a követ. Az imbolygott egy kicsit míg beállt új, egyenetlen alapjára. Diego kiásta magát az iszapból, felúszott a szikla tetejére, lenyomta azt, elegyengetve alatta a talajt.
Visszaúszott néhány méternyit, hogy megnézze munkája eredményét.
„Tökéletes”, mondtam. Ez a három test már soha nem bukkan a felszínre. Riley soha nem fog hallani róluk a hírekben.
Elmosolyodott, és felemelte a kezét.
Eltartott egy percig, mire rájöttem, azt várja, csapjak bele. Tétován odaúsztam hozzá, odaérintettem a kezemet a tenyeréhez, majd arrébb húzódtam, hogy tartsak magunk közt egy kis távolságot.
Diego fura fintort vágott, majd mint egy golyó, kilőtt a felszín felé.
Zavarodottan követtem. Mikor kiértem a levegőre, majd megfulladt a nevetéstől.
„Mi az?”
Legalább egy percig még nem tudott válaszolni. Aztán kinyögte: „Ez volt a legbénább pacsi, amit valaha kaptam”
Idegesen szívtam be a levegőt. „Csak nem voltam biztos benne, hogy nem téped le a karomat vagy valami hasonló.”
Diego felhorkant. „Én nem tennék ilyet”
„Bárki más igen”, vágtam vissza.
„Ez igaz”, értett egyet hirtelen, mint aki nincs meglepve. „Kész vagy még egy kis vadászatra?”
„Ezt még kérded?”
Egy híd alatt jöttünk ki a vízből, és szerencsésen belebotlottunk két hajléktalan fickóba, akik ősrégi mocskos hálózsákokban aludtak matracként szolgáló régi újságok tetején. Egyikük sem ébredt fel. Vérük savanyú volt az alkoholtól, de még mindig jobb, mint a semmi. Őket is a tengerszorosban temettük el egy másik kő alá.
„Na, én néhány hétre jóllaktam”, mondta Diego, mikor ismét kijöttünk a vízből, és egy másik üres kikötő végében csöpögött rólunk a víz.
Felsóhajtottam. „Akkor ez a könnyebb része, ugye? Én pár nap múlva ismét égni fogok. És akkor Riley valószínűleg ismét Raoul néhány mutánsával küld el vadászni.”
„Eljövök veled, ha szeretnéd. Riley nekem többnyire megengedi, amit akarok.”
Egy pillanatig gyanakodva gondolkodtam az ajánlaton. De úgy tűnt, Diego valóban nem olyan, mint a többiek. Másként éreztem irányában. Mintha nem kellett volna annyira védenem a hátamat.
„Szeretném”, ismertem be. Nehezemre esett kimondani. Olyan sebezhetőnek éreztem magam, vagy hasonló.
De Diego azt mondta, „remek”, és rám mosolygott.
„Hogyhogy téged Riley ilyen hosszú pórázra enged?” kérdeztem. Kíváncsi voltam, milyen viszonyban vannak. Minél több időt töltöttem Diegoval, annál kevésbé tudtam elképzelni, hogy jóban lennének Rileyval. Diego olyan… barátságos volt. Nem úgy, mint Riley. De lehet, hogy ez az ellentétek vonzzák egymást esete.
Riley tudja, hogy megbízhat bennem, hogy feltakarítom magam után a szemetet. Ha már itt tartunk, bánnád, ha elintéznék még gyorsan valamit?”
Egyre szórakoztatóbbnak kezdtem találni ezt a különös fiút. Kíváncsi voltam rá. Tudni akartam, mit fog tenni.
„Rendben”, mondtam.
Keresztülszökellt a kikötőn, a tengerpart mentén haladó út irányában. Követtem. Éreztem néhány ember illatát, de tudtam, hogy túl sötét van és túl gyorsan megyünk ahhoz, hogy meglássanak minket.
Úgy döntött, ismét a tetőkön tesszük meg az utat. Néhány ugrás után felismertem mindkettőnk illatát. Korábbi útvonalunkon haladtunk visszafelé.
Aztán visszaértünk az első sikátorba, ahol Kevin és a másik srác azt a baromságot művelték az autóval.
„Hihetetlen”, dörmögte Diego.
Minden jel arra mutatott, hogy Kevin és társa csak úgy otthagytak mindent. Még két másik autót halmoztak az első tetejére, és maroknyi járókelő adódott még a hullák számához. A zsaruk csak azért nem voltak még itt – mert bárki, aki jelenthette volna a súlyos testi sértést, már halott volt.
„Segítesz ezt nekem elintézni?”, kérdezte Diego.
„Oké”
Lepakoltunk, Diego pedig gyorsan egy új elrendezésbe állította az autókat, hogy inkább úgy látsszon mintha egymásnak ütköztek volna, nem pedig úgy, mintha egy hatalmas hisztis kölyök halmozta volna őket egymásra. Megragadtam a két kiszáradt, élettelen testet, amelyet az aszfalton hagytak, és betuszkoltam őket a nyilvánvaló ütközési pont alá.
„Csúnya baleset volt”, jegyeztem meg.
Diego elvigyorodott. Elővett egy öngyújtót, zsebének zipzáras részéből, és meggyújtotta az áldozatok ruháit. Megfogtam én is a nálam lévő öngyújtót – Riley visszaadta őket, mikor vadászni indultunk, ez biztosan Keviné volt – és a kárpittal folytattam a munkát. A kiszáradt, méreggel átitatott testek gyorsan lángra gyúltak.
„Menj hátrébb!”, figyelmeztetett Diego és láttam, amint az első autó benzintartályát kinyitja és lecsavarja a kupakot a tankról. Felugrottam a közelebbi falra, elhelyezkedtem, hogy fentről figyelhessem a történést. Diego hátrált néhány lépést és meggyújtott egy gyufát. Tökéletesen célozva beledobta azt a kicsi lyukba. Ugyanebben a pillanatban felugrott mellém.
A robbanás zaja megrázta az egész utcát. Fények kapcsolódtak a sarok körül.
„Szép volt!”, mondtam.
„Kösz a segítséget! Vissza Rileyhoz?”