Diego még mindig azzal a felháborodott tekintettel az arcán nézett, mintha a varázslat olyan távol lenne a vámpíroktól – letérdelt és elkezdte kaparni a mészkövet a feje felett. Apró kődarabok hullottak a hajába, de ő nem zavartatta magát.
„Mit csinálsz?”
„Kísérletezek.”
Addig tágította az üreget két kézzel, amíg fel tudott benne egyenesedni, aztán folytatta.
„Diego, ha kiérsz a felszínre, el fogsz égni. Hagyd már abba!”
„Én nem próbálok… – á, megvan!”
Ekkor egy hangos csattanást hallottam, majd egy újabbat, de fény nem szűrődött be.
Lehúzódott vissza, így láthattam az arcát, kezében pedig egy fagyökeret tartott, melyen egy halom piszok volt, alatta pedig fehér volt, élettelen és száraz. A szélén, ahol eltörte, éles, egyenetlen hegye lett. Odadobta nekem.
„Szúrd belém!”
Visszadobtam. „Soha.”
„Komolyan. Tudod, hogy nem tud kárt okozni bennem.” Visszapasszolta nekem a fadarabot, de ahelyett, hogy elkaptam volna, visszaütöttem.
Kifújta a levegőt és felnyögött. „Olyan… babonás vagy!”
„Vámpír vagyok. Ha ez neked nem bizonyítja, hogy a babonás embereknek igazuk van, akkor semmi.”
„Rendben, akkor majd én!”
Színpadiasan megfogta a faágat, kinyújtotta a karját, mintha egy kard volna benne, amivel fel akarná nyársalni saját magát.
„Ugyan már!”, mondtam nyugtalanul, „Ez butaság!”
„Én is ezt mondom. Semmi nem fog történni!”
Beledöfte a fát a mellkasába, épp oda, ahol a szíve dobogott egykor, olyan erővel, amivel egy gránittömböt is keresztül lehetett volna szúrni. Teljesen megdermedtem a rémülettől, miközben ő meg nevetett.
„Látnod kéne az arcodat, Bree!”
Kiszórta a faforgácsot a kezéből, a szétzúzott fa apró darabokban hullott a földre. Diego lesöpörte a pólóját, bár az már elég elhasználódott volt az úszástól és ásástól ahhoz, hogy bármi jót ki lehessen hozni belőle. Mindkettőnknek ruhákat kell még lopni, ha legközelebb lesz rá alkalmunk.
„Talán más, ha egy ember teszi ugyanezt.”
„Mert Te olyan varázslatosnak érezted magad, amikor ember voltál?”
„Nem tudom, Diego!”, mondtam idegesen, „Nem én találtam ki azokat a történeteket!”
Bólintott, és hirtelen nagyon komoly lett. „És mi van, ha ezek a történetek éppen azok? Kitaláltak.”
Felsóhajtottam. „Mi a különbség?”
„Nem tudom biztosan. De ha rá akarunk jönni, hogy miért vagyunk itt – miért szed össze minket Riley a nő kedvéért, az miért csinál belőlünk egyre többet, akkor meg kell értenünk mindent, amit csak lehetséges.” Felhúzta a szemöldökét, a nevetés nyomtalanul eltűnt az arcáról.
Csak néztem rá szótlanul. Nem szolgálhattam válaszokkal.
Egy egész kicsit ellágyult az arca. „Sokat segít, tudod. Hogy beszélünk róla. Segít koncentrálni.”
„Nekem is”, mondtam. „Nem tudom, miért nem jutottak ezek korábban eszembe. Olyan nyilvánvalónak tűnik. De így, hogy közösen agyalunk rajta. Nem tudom… Jobban átlátom a dolgokat.”
„Pontosan.” Diego rám mosolygott. „Örülök, hogy eljöttél ma este.”
„Na, el ne kezdj itt nekem érzelmeskedni!”
„Micsoda? Te nem akarsz” – tágra nyitotta a szemeit, hangját egy oktávval megemelte – „az Örök Legjobb Barátom lenni?”, nevetett az idióta kifejezésen.
Megforgattam a szemeimet, nem voltam teljesen biztos abban, hogy rajtam vagy a szókapcsolaton nevetett.
„Ugyan, Bree! Legyél már az örök legjobb pajtásom! Kérlek!” Még mindig incselkedett, de széles mosolya természetes volt és … reményteljes. Kinyújtotta a kezét.
Ezúttal rendesen megszorítottam a kezét, és amíg ő meg nem fogta és kezében nem tartotta azt, nem is voltam tisztában azzal, hogy egészen mások a szándékai.
Hihetetlenül furcsa volt megérinteni valaki mást, azután, hogy egy egész életen keresztül – mert az elmúlt három hónap az én egész életem volt – kerültem mindenfajta kontaktust. Mintha szikrázva megrázott volna egy távvezeték, azzal a különbséggel, hogy ez jó érzés volt.
Kicsit félszegnek éreztem az arcomon a mosolyt. „Számíthatsz rám.”
„Csodás. A mi saját, zártkörű klubunk”
„Nagyon exkluzív.”, értettem egyet.