Egytől egyig minden vámpír beleszagolt a táskába, és kis kivételtől eltekintve, mindenki szeme kikerekedett. Eléggé kíváncsi voltam, így elsomfordáltam Fred közeléből addig, ahol már én is éreztem az émelygés jeleit, és tudtam, kívül vagyok védelmének hatósugarán. Továbblopóztam egészen a Pókember-gyerekig, aki úgy tűnt, a sor legvégén ül. Amikor rákerült a sor, beleszagolt a táskába, és már úgy tűnt, épp vissza akarja adni azt a srácnak, akitől kapta, de kinyújtottam érte a kezem, és halkan odasziszegtem neki. Erre annyira meglepődött – mintha csak most látott volna először – aztán ideadta a táskát.
A piros anyag blúznak látszott. Bedugtam az orrom a nyíláson, közben a szememet a mellettem ülő vámpírokon tartottam, biztos, ami biztos alapon, és beszívtam a levegőt.
Azta’! Most már én is megértettem a többiek arckifejezését és úgy éreztem, hasonló arcot vághatok én is. Mivel a lánynak, aki ezt a blúzt viselte, nagyon édes vére volt. Halálosan igaza volt Rileynak, amikor azt mondta, desszert. Más részről viszont most sokkal kevésbé voltam szomjas, mint valaha. Így tehát szemeim elkerekedtek az elismeréstől, de a torkom nem égett annyira, hogy elfintorodjak. Félelmetesen jó lehet megízlelni ezt a vért, de e pillanatban nem voltak olyan fájdalmaim, hogy ne tudnék ellenállni.
Kíváncsi voltam, mikor leszek újra szomjas. Általában táplálkozás után néhány órával a fájdalom visszatért a torkomba, majd egyre rosszabb és rosszabb lett, amíg – pár nappal később – már képtelenség volt akár egy másodpercre is megfeledkezni róla. Ez a mértéktelen mennyiségű vér, amit megittam, vajon késleltetni fogja ezt a folyamatot? Úgy sejtettem, hamarosan fény derül rá.
Körbenéztem, hogy megbizonyosodjak arról, hogy senki más nem vár már a táskára, mert úgy gondoltam, hogy valószínűleg Fred is kíváncsi rá. Riley elkapta a tekintetemet, majd kissé afelé a sarok felé fordította fejét, ahol Fred ült. Emiatt aztán úgy éreztem, épp az ellenkezőjét kellene tennem annak, amit eredetileg terveztem, csakazértis. De nem akartam, hogy Riley gyanakodjon rám.
Visszamentem Fredhez, figyelmen kívül hagyva az émelygést, amíg az elmúlt, aztán máris közvetlenül mellette álltam. Odaadtam neki a táskát. Láthatóan jól esett neki, hogy rá is gondolok, elmosolyodott és megszagolta a blúzt. Egy pillanattal később elgondolkodva bólintott. Jelentőségteljes pillantással adta vissza a táskát. Úgy gondoltam, amikor legközelebb kettesben leszünk, elmondja majd, amit már úgy tűnt korábban is meg akart osztani velem.
Visszadobtam a zacskót a Pókember-gyereknek, aki úgy tett, mintha az az égből pottyant volna oda, de azért elkapta, mielőtt még az padlót ért volna.
Mindenki az illatról áradozott. Riley kettőt tapsolt.
„Rendben. Ez a desszert, amiről már beszéltem. A lány a sárgaszeműekkel lesz. Aki elkapja, azé. Ez ilyen egyszerű.”
Elismerő, versengésre utaló morgások hallatszódtak.
Egyszerű, igen, de … hibás elgondolás. Nem az lenne a dolgunk, hogy elpusztítsuk a sárgaszeműek társaságát? Az egység lett volna a lényeg, nem pedig az, hogy valaki elsőként odaérjen és megszerezzen egy díjat, amit összesen egyetlen vámpír nyerhet. Ennek a tervnek az egyetlen biztos eredménye egy halott ember. Személy szerint egy tucat célravezetőbb módszer eszembe jutna, amivel buzdítani lehetne ezt a hadsereget. Aki a legtöbb sárgaszeműt megöli, elnyeri a lányt. A legjobb csapatjátékos kapja meg a lányt. Azé a lány, aki a legkomolyabban követi a tervet. Azé, aki a leginkább követi a parancsokat. A legértékesebb csapattagé, és így tovább. A veszélyre kellett volna összpontosítani, ami semmiképp nem az ember volt.
Végignéztem a többieken, és úgy ítéltem meg, hogy a többiek közül senki nem ezt a gondolatmenetet követi. Raoul és Kristie ellenségesen méregették egymást. Hallottam, amint Sara és Jen suttogva vitatkoztak azon, hogy van-e lehetőség arra, hogy megosszák a díjat.
De Fred talán értette, miről van szó. Ő is helytelenítve ráncolta homlokát.
„És az utolsó dolog”, mondta Riley. Először éreztem vonakodást a hangjában. „Ezt valószínűleg még nehezebb lesz elhinni, úgyhogy majd megmutatom. Nem fogok olyat kérni tőletek, amit én magam ne tennék meg. Ne feledjétek ezt – veletek vagyok srácok, az út minden egyes pontján.”
A vámpírok ismét teljesen elcsendesedtek. Feltűnt, hogy Raoul visszaszerezte a tasakot és birtoklóan markolászta.
„Sok minden van még, amit tudnotok kell a vámpírlétről.”, mondta Riley. „Némelyeknek több értelme van, mint másoknak. Amiről most beszélek, azok közül való, ami elsőre nem fog értelmesnek tűnni, de magam is megtapasztaltam, és megmutatom majd nektek is.” Egy hosszú pillanatig tétovázott. „Egy évben négyszer a napfény a megszokottól eltérő szögben éri a földet. Azon az egy napon, négyszer egy évben biztonságos… számunkra, hogy kint legyünk nappali világosságban is.”
Minden apró mozdulat félbeszakadt. Senki nem lélegzett. Mintha Riley egy tucat szoborhoz beszélt volna.
„Ezen rendkívüli napok egyike kezdődik most. A napsütés, amely odakinn egyre erősödik, ma nem fog kárt okozni bennünk. És mi ezt a ritka kivételt használjuk fel arra, hogy meglepjük az ellenségeinket!”
Gondolataim teljesen összekuszálódtak, minden fenekestül felfordult. Riley tehát tudta, hogy nem árt nekünk a napfény. Vagy nem tudta, és a teremtőnk mondta neki is ezt a „négyszer egy évben” dumát. Vagy… mégis igaz volt, és Diegoval olyan szerencsénk volt, hogy mi is épp kifogtunk egy ilyen napot. Nem beszélve arról, hogy Diego már korábban is volt kinn az árnyékban. És Riley most megeteti néhány kölyökkel ezt a napfordulós hazugságot, miközben Diego és én alig négy nappal ezelőtt is biztonságban voltunk a napfényben.
Érthető volt, hogy Riley és a teremtőnk miért a naptól való félelem segítségével tartott minket kordában. Ennek volt értelme. De akkor miért mondják el az igazságot – legalábbis annak egy kis részét – most?
Lefogadtam volna, hogy ennek azokhoz az ijesztő fekete palástosokhoz volt valami köze. A nő valószínűleg előnyt akart szerezni a határidővel szemben. A palástosok nem ígértek olyat, hogy életben hagyják (Victoriát), hogyha megöljük az összes sárgaszeműt. Úgy sejtettem, őt is likvidálják azonnal, amint teljesítette itt a küldetését. Vagyis megöli a sárgaszeműeket, majd elutazik egy hosszan tartó nyaralásra Ausztráliába vagy a bárhová a világ másik végén. És arra is fogadni mernék, hogy nekünk nem fog erre szívélyes meghívót küldeni. Rá kell vennem Diegot, hogy amint lehet, mi is lépjünk le. Ellenkező irányba, mint Riley és a teremtőnk. És Frednek is azt kéne javasolni, hogy tűnjön el. El is határoztam, hogy megteszem, amint négyszemközt maradunk egy pillanatra. Annyi burkolt befolyásolás volt ebben az egyetlen rövid beszédben, és még abban sem voltam biztos, mindet felfogtam-e. Bárcsak itt lenne Diego, hogy együtt kielemezhetnénk.
Ha Riley csak most találta ki ezt a négy-nap-történetet, akkor érthető, miért tette. Azt mégse mondhatta, hogy „Hé, eddig igazából egész életetekben hazudtam nektek, de majd most, elmondom az igazságot!” Azt akarta, hogy kövessük ma a csatába; nem veszíthette el azt a bizalmat, amelyet korábban megszerzett.
„Igazatok van. hogy rettegtek a gondolattól”, szólt Riley a ’szobrokhoz’. „Annak, hogy még mindig életben vagytok, az az oka, hogy vigyáztatok, amikor azt mondtam, legyetek óvatosak. Időben hazaértetek, nem hibáztatok. Ez a félelem okossá és elővigyázatossá tett titeket. Nem várom el, hogy ezt az értelmes félelmet könnyedén félretegyétek. Nem várom el, hogy egyetlen szavamra kirohanjatok azon az ajtón. De…” Körbenézett a szobán. „Azt elvárom, hogy kövessetek engem, amikor én kimegyek.”
Tekintetét a másodperc tört része alatt elfordította hallgatóságáról, ezáltal nagyon gyorsan szöget ütött a fejemben valami.
„Nézzetek rám”, szólt hozzánk, „Hallgassatok ide. Bízzatok meg bennem. Amikor azt látjátok, jól vagyok, higgyetek a szemeteknek! A napfény ezen a mai napon valami egészen különös hatást kelt a bőrünkön. Meglátjátok! Egész biztosan nem fog ártani nekünk. Nem tennék semmit, ami szükségtelenül veszélybe sodor benneteket. Ti is tudjátok!”
Riley elindult felfelé a lépcsőn.
„Riley, nem lehetne, hogy csak várjunk…” kezdte Kristie.
„Csak figyelj!”, szakította félbe Riley, miközben egyenletes tempóban haladt fölfelé. „Ez nagy előnyhöz juttat minket. A sárgaszeműek tudnak erről a nap dologról, de nem tudják, hogy mi is tudjuk.” Miközben beszélt, kinyitotta az ajtót, és átsétált a pincéből a konyhába. Az elsötétített konyhában nem volt fény, mégis mindenki visszarettent a nyitott ajtótól. Hangja továbbra is hallatszott, miközben a bejárati ajtóhoz közeledett. „A fiatal vámpíroknak eltart egy darabig, amíg elfogadják ennek a kivételnek a létezését – és ennek jó oka van. Azok, akik nem vigyáznak a napfénnyel, nem élnek sokáig.”
Éreztem, hogy Fred engem néz. Futólag visszanéztem rá. Sürgetően nézett rám, mintha el akarna menni, de nem lenne hova.
„Minden rendben”, suttogtam nagyon halkan. „A napfény nem fog ártani nekünk”
„Megbízol benne?”, kérdezett vissza.
„Egy frászt!”
Fred felhúzta a szemöldökét és kissé megnyugodott.
Elnéztem magunk mögé. Mit néz ennyire Riley? Semmi nem változott. Csak néhány családi fotó, amelyen halott emberek vannak, egy kis tükör és egy kakukkos óra. Hmmm. Vajon az időt nézi? Talán a teremtőnk neki is szabott valami határidőt.
„Oké, srácok, kimegyek.”, mondta Riley. „Ma nem kell félnetek, megígérem.”
A nyitott ajtón keresztül a fény beszűrődött a pincébe, amelyet – ahogy rémlett – Riley bőre felerősített. Láttam, amint a visszavert fény vibrált a falon.
Társaink sziszegve és morogva hátráltak a Freddel ellentétes sarokba. Kristie volt leghátrébb. Úgy tűnt, mintha megpróbálta volna csapattagjait egyfajta pajzsként használni.
„Mindenki megnyugodhat!”, kiáltott le Riley. „Teljesen jól vagyok. Se fájdalom, se égés. Gyertek, nézzétek meg! Gyerünk!”
Senki nem indult el az ajtó irányába. Mellettem Fred lekuporodott a fal mellé, rettegéssel a szemében nézett a fény irányába. Intettem a kezemmel egy kicsit, hogy felhívjam magamra a figyelmét. Felnézett rám, és egy pillanat alatt felismerte, hogy teljesen nyugodt vagyok. Lassan felegyenesedett mellettem. Bátorítóan rámosolyogtam.
Mindenki más azt várta, mikor kezdődik az égés. Kíváncsi voltam, vajon én is ilyen bután néztem-e Diegora.
„Tudjátok”, hallatszott fentről Riley merengése, „kíváncsi lennék, hogy ki a legbátrabb közületek. Van egy gyanúm, hogy ki fog kilépni elsőként azon az ajtón, de volt már rá példa korábban is, hogy tévedtem.”
Megforgattam a szemeimet. Milyen cseles ez a Riley.
De természetesen bevált a módszer. Raoul majdnem azonnal elkezdett lépegetni a lépcső irányába. Kivételesen Kristie nem sietett versenybe szállni vele Riley elismeréséért. Raoul rámutatott Kevinre, erre ő és a Pókember-gyerek kelletlenül elkezdtek felé oldalazni.
„Hallgassatok már ide! Nem sültem meg. Ne legyetek már olyanok, mint egy csoport óvodás. Vámpírok vagytok. Viselkedjetek is úgy!”
Raoul és csapata ennek ellenére nem jutottak közelebb a lépcső aljánál. A többiek közül se mozdult senki. Pár perccel később Riley visszajött. A bejárati ajtón beszűrődő közvetett fényben csak egészen kicsit csillogott a bejáratnál.
„Nézzetek már rám! – Jól vagyok. Komolyan! Készen vagyok tőletek. Gyere már ide, Raoul!”
Végül Rileynak meg kellett ragadnia Kevint – Raoul eltűnt az útból, amint rájött, mit tervez Riley – és erővel kellett felráncigálnia a lépcsőn. Elkaptam a pillanatot, amint kiléptek a napfényre, amikor a nap visszaverődve csillogott a bőrükön.
„Mondd meg nekik, Kevin!”, parancsolta Riley.
„Jól vagyok, Raoul!”, kiáltott le Kevin. „Aztaa! Én tökre… csillogok! Ez őrület!” Nevetett.
„Szép volt, Kevin!”, mondta Riley hangosan.
Ez kellett Raoulnak. Összeszorította a fogait és felgyalogolt a lépcsőn. Nem mozgott gyorsan, de hamarosan ő is fenn volt, és Kevinnel együtt nevetett.
Még innentől kezdve is tovább tartott a dolog, mint ahogy tippeltem volna. Egyenként ment csak. Riley egyre türelmetlenebbé vált. Egyre inkább fenyegetett, mint bátorított volna.
Fred vetett rám egy Te tudtál erről? pillantást.
„Igen”, válaszoltam.
Bólintott, majd elindult felfelé a lépcsőn. Körülbelül tíz ember volt még itt, jobbára Kristie csapatából, a falhoz húzódva. Én Freddel mentem. Legjobb, ha pont itt a közepén jövök. Riley meg arra következtet belőle, amire csak akar.
Láthattuk a diszkógömbként fénylő vámpírokat az előkertben, amint kezüket és a többiek arcát nézték elragadtatott arckifejezéssel. Fred kilépett a fényre, anélkül, hogy lassított volna, amiről – mindent összevetve is – úgy gondoltam, nagyon bátor dolog. Kristie volt a legjobb példa arra, hogy Riley hogy belénk nevelte a napon elégéstől való félelmet. Ő ragaszkodott ahhoz, amit tudott, figyelmen kívül hagyva a tényeket, amiket saját szemeivel láthatott.
Fred és én kis távolságra álltunk a többiektől. Gondosan végignézett magán, aztán átnézett felettem, és a többiekre nézett. Észrevettem, hogy Fred hallgatagsága ellenére nagyon figyelmesen, már-már tudományos alapossággal vizsgálgatta a jelenséget. Egész biztosan összevetette ezt Riley korábbi szavaival és tetteivel. Vajon mi mindenre jöhetett rá?
Rilyenak erőszakkal kellett felcipelnie Kristiet a lépcsőn, akihez a csapata is csatlakozott. Végül mindannyian kinn voltunk a napfényben, legtöbben abban gyönyörködtek, milyen szépek így. Riley mindenkit összeterelt még egy gyors gyakorlatozásra, úgy gondoltam, leginkább azért, hogy ismét szemmel tarthassa őket. Eltartott egy percig, de lassan mindenki rájött, miről van szó, és elcsendesedtek és vadabbak lettek. Úgy láttam, hogy a valódi harc gondolata – amikor nem hogy tiltva lett volna, hogy széttépjék és elégessék az ellenfelet, de még bátorítva is voltak erre – majdnem olyan izgalmas volt, mint a vadászaté. Ez leginkább Raoulra, Jenre és Sarara volt érvényes.
Riley arra a stratégiára összpontosított, amit az elmúlt napokban sulykolt a többiekbe – amint megérezzük a sárgaszeműek illatát, két csoportra oszlunk és két irányból támadjuk őket. Raoul szemből rohamozza őket, míg Kristie oldalról támad. A terv mindkettejük személyiségéhez illett, mégsem voltam biztos abban, hogy képesek lesznek követni az elgondolást a harc hevében.
Amikor Riley gyülekezőt tartott egy órányi gyakorlatozás után, Fred hirtelen elkezdett észak felé hátrálni; míg Riley a többieket dél felé irányította. Fred közelében maradtam, noha fogalmam nem volt, mire is készül. Mikor jó száz méterrel arrébb értünk, az erdő szélén lévő lucfenyők árnyékáig, Fred megállt. Senki nem látta, hogy eltávolodtunk. Fred Rileyt figyelte, mintha azt nézte volna, hogy vajon észrevette-e meghátrálásunkat.
Riley beszélni kezdett. „Most elindulunk. Erősek vagytok, és készen álltok. És szomjaztok rá, igaz? Érzitek a lángolást a torkotokban. Készen álltok a desszert elfogyasztására.”
Igaza volt. Az a rengeteg elfogyasztott vér sem késleltette a szomjúság visszatértét. Valójában, bár nem voltam biztos benne, de mintha még gyorsabban és erősebben is tért volna vissza a szomjúság, mint általában. Talán a túlivás még ellentétes hatást is váltott ki, mint vártam.
„A sárgaszeműek lassan közelednek dél felől, az út során folyamatosan táplálkoznak, próbálnak minél erősebbek lenni.”, folytatta Riley. „A nő folyamatosan megfigyelés alatt tartotta őket, szóval tudom, hol találhatóak. A nő is ott találkozik velünk, Diegoval együtt,” – jelentőségteljes pillantást vetett arrafelé, amerre éppen álltam, majd gyorsan összehúzta a szemöldökét, ami épp csak egy pillanatig tartott, „mi pedig lecsapunk rájuk, mint a cunami. Könnyedén legyőzzük őket. Aztán már csak az ünneplés következik.”, mosolyodott el. „Úgy látom, van, aki az ünnepléssel akarja kezdeni. Raoul, add csak ide azt!” Riley ellentmondást nem tűrően nyújtotta ki a kezét. Raoul vonakodva odadobta neki a tasakot, amiben a blúz volt. Úgy tűnt, Raoul azzal próbált igényt tartani a lányra, hogy kisajátítja az illatát.
„Szívjátok be még egyszer az illatot. Koncentráljatok!”
A lányra koncentráljunk? Vagy a harcra?
Ezúttal Riley maga sétált körbe a blúzzal, mintha meg akart volna bizonyosodni afelől, hogy mindenki szomjas. A reakciókból pedig magam is láthattam, hogy akárcsak nekem, a többiek torkába is visszatért az égető érzés. A blúz illatának hatására mindenki dühös lett és morogni kezdett. Felesleges volt ismét megszagoltatni velünk az illatot; nem felejtettünk el semmit. Ez tehát csak egy próba volt. Elég volt pusztán rágondolni a lány illatára, máris méreg termelődött a számban.
„Mellettem álltok?”, üvöltötte Riley.
Válaszként mindenki beleegyezően felordított.
„Legyőzzük őket, srácok!”
Megint olyanok voltak, mint egy barracuda-raj, csak ezúttal a szárazföldön.
Fred nem mozdult, így vele maradtam, noha tudtam, elfecsérlem azt az időt, amelyre szükségem lett volna. Ha rá akarok akadni Diegora és félrevonni, mielőtt a harc elkezdődne, akkor a frontvonal közelében kellene lennem. Idegesen gondoltam erre. Még mindig fiatalabb voltam legtöbbjüknél – és ezért gyorsabb.
„Riley most úgy húsz percig nem tud majd rám gondolni”, mondta Fred, hangja természetes volt és ismerős, mintha többszázszor beszélgettünk volna korábban. „Az időt csak tippelem. De még nagyobb távolságból is rosszul fogja érezni magát, ha megpróbál rám gondolni.”
„Igazán? Ez tök jó!”
Fred elmosolyodott. „Gyakoroltam, és folyamatosan figyeltem a hatást. Teljesen láthatatlanná tudok válni mostanra. Senki nem tud rám nézni, ha nem akarom.”
„Észrevettem”, mondtam, majd kis szünet után rákérdeztem: „Te nem jössz?”
„Persze, hogy nem. Nyilvánvaló, hogy nem mondott el mindent, amiről tudnunk kellene. Én pedig nem akarok gyalog lenni Riley seregében.”
Fred tehát magától kikövetkeztette a dolgokat.
„Már korábban le akartam lépni, de szerettem volna beszélni veled, mielőtt elmegyek, és erre mostanáig nem volt lehetőség.”
„Én is beszélni akartam veled”, szóltam. „Úgy gondoltam, tudnod kell róla, hogy Riley hazudott nekünk a napfénnyel kapcsolatban. Ez a négy-nap-egy-évben dolog teljes baromság. Szerintem Shelly és Steve és a többiek is rájöttek erre. És vannak még más dolgok is ekörül a harc körül is, mint amit elmondott nekünk. Nem csak egy csapatnyi ellenségünk van.” Hadartam, mert úgy éreztem, ijesztő sebességgel mozog a nap, telik az idő. Meg kell találnom Diegot.
„Nem vagyok meglepve”, mondta Fred nyugodtan. „Én kiszállok. Meg szeretném ismerni önmagam, világot szeretnék látni. Elmegyek egyedül, de aztán úgy gondoltam, talán te is velem szeretnél tartani. Teljes biztonságban lennél mellettem. Senki nem tudna követni minket.”
Tétováztam egy pillanatig. Az adott pillanatban nehéz volt visszautasítani a biztonság gondolatát.
„Meg kell találnom Diegót”, mondtam, és megráztam a fejem.
Elgondolkodva bólintott. „Értem. Ha kezeskedsz érte, hozhatod őt is. Úgy tűnik, néha jól jön, ha többen vagyunk.”
„Igen”, értettem egyet hevesen, mert emlékeztem, milyen sebezhetőnek éreztem magam, amikor Diegoval ültünk a fán, és megjelent az a négy vámpír a fekete palástokban.”
Hanglejtésem hallatán felvonta a szemöldökét.
„Riley még legalább egy fontos dologban hazudik.”, magyaráztam. „Légy óvatos. Az emberek nem tudhatnak a létezésünkről. Van néhány őrült vámpír, aki megöli azokat, akik túl feltűnőek. Láttam őket, és nem szeretném, ha rád találnának. „Csak légy láthatatlan nappal, és okosan vadássz!”, idegesen dél felé néztem. „Sietnem kell!”
Komolyan végighallgatta, amit mondtam. „Rendben. Csatlakozzatok hozzám, ha akartok. Szeretnék többet tudni erről. Vancouverben várok rátok holnap ilyenkor. Ismerem a várost. Hagyok nektek valami nyomot…” Gondolkodott egy pillanatig, majd kuncogott egyet. „A Riley Parkban. Oda követhettek. De 24 óra elteltével lelépek.
„Megtalálom Diegot és csatlakozunk hozzád!”
„Minden jót, Bree!”
„Köszönöm, Fred. Neked is minden jót! Majd találkozunk!” Máris futottam.
„Remélem”, hallottam a hangját magam mögött.