Szerencsére Riley jött előbb. Raoul és csapata közvetlenül mögötte, de közel sem voltak olyan hangosak és visszataszítóak, mint általában. Fred talán most tiszteletre nevelte őket egy kicsit.
Bár valószínűleg mégsem. Még valószínűbb, hogy Fred inkább csak felmérgelte őket. Őszintén reméltem, hogy Fred nem engedi el maga körül ezt a védőpajzsot.
Riley egyenesen Diegohoz ment; háttal ültem nekik, szememet a könyvemre szegeztem, úgy hallgattam őket. A szemem sarkából láttam, hogy Raoul néhány idióta haverja itt kószál, keresgélték kedvenc videójátékaikat vagy azt, amivel foglalkoztak, mielőtt Fred megfutamította őket. Kevin volt közülük az egyetlen, aki valami mást is keresett a szórakoztató eszközökön kívül. Néhányszor megpróbált odanézni, ahol ültem, de Fred aurája sakkban tartotta. Néhány perc múlva fel is adta, úgy tűnt, kicsit rosszul van.
„Hallom, visszajöttél!”, mondta Riley és őszintén elégedettnek tűnt. „Rád mindig számíthatok, Diego!”
„Nem gond.”, mondta Diego nyugodt hangon. „Hacsak nem vesszük figyelembe, hogy egész nap vissza kellett tartanom a lélegzetemet.”
Riley nevetett. „Legközelebb ne centizd ki ennyire. Mutass jó példát a kicsiknek!”
Diego vele nevetett. A szemem sarkából láttam, hogy Kevin is megnyugodott kissé. Tényleg amiatt aggódott volna, hogy Diego bajba keveri? Vagy Riley tényleg jobban figyelembe veszi Diegot, mint én azt hittem. Kíváncsi voltam, vajon Raoul emiatt húzta-e fel magát annyira korábban.
Vajon az jó, hogy Diego végül is ilyen jóban van Rileyval? Talán Rileyval mégis minden rendben. Ez a kapcsolat nem veszélyezteti a miénket, ugye?
Az idő azután sem telt gyorsabban, hogy felkelt a nap. Tömeg és bizonytalanság volt a pincében, ahogy minden nap. Ha a vámpírok be tudtak volna rekedni, Riley teljesen elvesztette volna a hangját a folyamatos üvöltéstől. Néhányan ideiglenesen elvesztették végtagjaikat, de senkit sem égettek el. A zene a videójátékok hangjával versengett, és örültem, hogy nem tud fájni a fejem. Megpróbáltam olvasni a könyveimet, de végül csak végiglapoztam egyiket a másik után, nem törődve azzal, hogy lássam is a szavakat. Egy nagy kupacban a kanapé végében hagytam őket Frednek. Mindig odaraktam a könyveimet neki, bár meg nem tudnám mondani, hogy elolvasta-e őket egyáltalán. Nem tudtam ránézni elég közelről ahhoz, hogy lássam, egész pontosan mit is kezd az idejével.
De legalább Raoul nem nézett ide. Se Kevin, se a többiek. Rejtekhelyem éppoly hatékony volt, mint máskor. Nem láttam, vajon Diego elég kitartóan figyelmen kívül hagy-e, mert én legkevésbé sem vettem róla tudomást. Senki nem sejthette, hogy mi egy csapat vagyunk, kivéve talán Fredet. Vajon Fred észrevette, amikor harcolni készültem Diego oldalán? Ha meg is tette, nem nagyon izgattam magam miatta. Ha Fred érzett volna valamiféle rossz szándékot irányomban, hagyta volna, hogy meghaljak tegnap éjjel. Semmibe nem került volna neki.
Napnyugtakor egyre nagyobb lett a zaj. Itt lenn nem láthattuk, ahogy a fény ereje csökken, mivel a fenti ablakok biztos, ami biztos alapon be voltak fedve. De ha annyi hosszú napon át csak vár és vár az ember, egy idő után megérzi, mikor lesz egy napnak majdnem vége. A srácok nyugtalanok lettek, folyamatosan azzal zaklatták Rileyt, hogy kimehetnek-e.
„Kristie, te kinn voltál tegnap este is”, mondta Riley, és hallható volt a hangján, ahogy fogy a türelme. „Heather, Jim, Logan, menjetek. Warren, a te szemeid is sötétek, menj velük. Hé, Sara, nem vagyok vak – gyere csak vissza!”
Azok, akiket Riley nem engedett el, a sarokban duzzogtak. Néhányan azt várták, hogy Riley lelépjen, mert akkor ők is kilopózhattak a döntése ellenére.
„Ööö, Fred, már te is biztosan mennél”, mondta Riley, anélkül, hogy errefelé nézett volna. Hallottam, amint Fred felsóhajt, mikor lábra állt. Mindenki megrezzent, amint keresztül ment a helyiségen, még Riley is. Azonban a többiekkel ellentétben Riley egy egész kicsit rámosolygott. Örült neki, hogy különleges képességekkel rendelkező vámpír van a csapatában.
Miután Fred elment, úgy éreztem, mintha meztelen lennék. Most már bárki észrevehetett. Tökéletesen mozdulatlan maradtam, lehajtottam a fejemet, mindent megtettem, amit csak tudtam, hogy ne hívjam fel magamra a figyelmet.
Szerencsémre Riley sietett ma este. Épp csak megállt, hogy vessen egy pillantást azokra, akik láthatóan az ajtó felé somfordáltak, meg se fenyegette őket, miközben kifelé igyekezett. Általában ilyenkor még különböző beszédeket tartott arról, hogy kerüljük a feltűnést, de ma nem. Saját gondolataiba merült, nyugtalannak tűnt. Fogadni mertem volna, hogy a nőhöz indul. Emiatt kevésbé izgultam azon, hogy hajnalban utolérjük-e. Megvártam, amíg Kristie, és három szokásos társa elindulnak kifelé, én pedig kiosontam a nyomukban, miközben megpróbáltam úgy tenni, mintha én is közéjük tartoznék, anélkül, hogy felbosszantanám őket. Nem néztem se Raoulra, se Diegora. Arra koncentráltam, hogy észrevétlennek látsszak – hogy senki ne figyeljen rám. Legfeljebb az a pár vámpírlány.
Mihelyt kiértünk a házból, azonnal leszakadtam Kristie-ről és bevetettem magam az erdőbe. Abban reménykedtem, hogy Diego eléggé figyel majd arra, hogy kövesse az illatomat. A legközelebbi hegyoldalra vezető út felénél felültem egy nagy fenyő legmagasabb ágára, amely kiemelkedett pár méterrel a szomszédai közül. Bárkit nagyon jól láttam innen, aki megpróbált volna követni. Kiderült, hogy én voltam túl óvatos. Talán egész nap túlságosan figyeltem. Egyedül Diegot láttam közeledni. Messziről láttam őt, és visszamentem, hogy találkozzunk.
„Hosszú volt a nap”, mondta, és átölelt. „Nehéz volt betartani az elképzelésedet.”
Viszonoztam az ölelést, elcsodálkoztam, milyen jól is esett. „Talán csak rajtam uralkodott el túlságosan az üldözési mánia.”
„Bocsi Raoul miatt. Necces helyzet volt.”
Bólintottam. „Még jó, hogy Fred ilyen visszataszító.”
„Kíváncsi vagyok, Riley vajon tudja-e, milyen ereje van a srácnak.”
„Kétlem. Soha nem láttam, hogy ilyet tett volna korábban, pedig sokat vagyok körülötte.”
„Nos, ez Bolond Fred dolga. Megvan nekünk a magunk titka, amit elmondhatunk Rileynak.”
Megborzongtam. „Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet.”
„Nem tudhatjuk, amíg nem látjuk, mit szól Riley.”
„Nem szeretem a bizonytalanságot, már úgy általánosságban.”
Diego tűnődve összehúzta a szemeit. „És mi a helyzet a kalandokkal?”
„Az attól függ.”
„Nézd, gondolkodtam a klub-feladatainkon. Tudod, azon, hogy derítsünk ki mindent, amit csak lehet.”
„És…?”
„Arra gondoltam, követnünk kellene Rileyt. Hogy rájöjjünk, mivel is foglalkozik.”
Rámeredtem. „De hát tudni fogja, hogy követjük. Kiszúrja az illatunkat!”
„Tudom. Erre én is gondoltam. Én követem az ő illatát. Te lemaradsz párszáz méterrel és követsz engem. Ekkor Riley majd úgy tudja, hogy csak én követtem őt, én pedig el tudom mondani neki, hogy azért, mert valami fontosat szeretnék vele megosztani. Ekkor jön a nagy leleplezés diszkógömb-effektus ügyben. Aztán majd meglátom, mit szól hozzá. Szemei összeszűkültek, miközben engem fürkészett. „De te… most ne kockáztass, rendben? Majd szólok, ha jól fogadta.”
„Mi van, ha korán jön vissza onnan, ahova ment? Nem azt akartad, hogy hajnal környékén történjen ez, hogy meg tudd mutatni neki, hogy csillogsz?”
„Igen… ez minden bizonnyal előfordulhat. És hatással lehet arra, hogy milyen lesz a társalgás kimenetele. De szerintem meg kellene kockáztatnunk. Úgy tűnt, sietett ma este, nem? Talán az egész éjszakára szüksége van ahhoz, amit csinál?”
„Talán. Vagy talán csak azért sietett, hogy mielőbb láthassa a nőt. Tudod, szerintem talán nem akkor kellene meglepnünk Rileyt, amikor a nő is a közelben van.” Mindketten összerezzentünk.
„Igaz. Mégis…” Összevonta a szemöldökét. „Te nem érzed úgy, hogy akármi is jön, egyre közelebb van? Mintha nem lenne végtelen sok időnk, hogy rájöjjünk mi az?”
Szomorúan bólintottam. „Igen, valóban.”
„Akkor használjuk ki a lehetőségeinket. Riley megbízik bennem, nekem pedig jó okom van rá, hogy beszéljek vele.”
Végiggondoltam a tervét. Noha csak egy napja ismertem igazán, tisztában voltam azzal, hogy Diegonak nem volt olyan üldözési mániája, mint nekem.
„Ez a te alaposan kidolgozott terved…”, mondtam.
„Mi van vele?”
„Úgy hangzik, mint egy egyszemélyes terv. Nem sok közös kaland van benne. Legalábbis, amikor a veszélyes rész következik.”
Az arcáról leolvashattam, hogy igazam van.
„Ez az én elképzelésem. Én vagyok az egyetlen, aki…” Habozott, mintha gondban lenne, hogyan folytassa. „… megbízik Rileyban. Egyedül én vagyok az, aki meg merem kockáztatni, hogy a rossz oldalra kerüljek, ha tévedek.”
Lehet, hogy gyáva vagyok, de ezt akkor sem így kellene. „Egy klub nem így működik.”
Bólintott, de az arcáról nem tudtam leolvasni semmit. „Rendben. Gondoljuk végig, mi lenne, ha együtt mennénk.”
Nem gondoltam volna, hogy meggondolja magát.
„Maradj a fák közt, fentről kövess, okés?”
„Rendben.”